Márpedig a kéményseprőség is igen komoly szakma! Ezt illik azonnal tudomásul venni és határozottan leszögezni. Szélesebb körökben sajnos nem örvend túl nagy népszerűségnek. Igaz, ez valahol talán érthető is, mivel művelői örökösen kormosak. Viszont van az egész professzióban egy hatalmas adag kalandosság is, amiről ugyancsak szó esett az interjú során. No, de haladjunk szépen sorjában!

— Amikor elkezdtem a szakmában dolgozni, néhány helyen a faluban még volt szabad kémény. Az volt csak a móka, mert abba az embernek bele kellett bújnia söprűstül, mindenestül, csak úgy tudta kipucolni a kürtőt. Nekem megboldogult Szabó Józsi bácsi volt a mesterem, nála/mellette tanultam meg a kéményseprűség fortélyait. Akkortájt még nagyba dolgozott a Novi Dom (faipari vállalat). Ezt most azért szükséges kiemelnem, mert bár falunk háztartásainak kéményeit is rendszeresen takarítottuk, a legkeményebb munkát az említett gyár szárítórészlegének kemencéiben végeztük. Három hatalmas kemencét kell elképzelni, melynek mindegyikében akár négy-öt méteren keresztül is szabadon lehetett járni-kelni. Samott-téglából volt építve, bolthajtással a tetején... Végül következtek a csövek. A nagy hőségtől ezek a samott-téglák megolvadtak, majd folytak lefelé, a padlózatra. No, ezt a zaccot kellett időről időre „fölszednünk”. Igen ám, de csak úgy, mondjuk, cipőben, be sem lehetett menni: percek alatt leolvadt volna a lábunkról. Tettünk hát be egy jó vastag és széles fát, és ezen állva budákoltuk fel a szurkot a padlóról. Gőz, széngáz, csak úgy gomolygott minden körülöttünk! Negyedóránál tovább lehetetlen volt egyhuzamban bent maradni. Egy ekkorka — mutatja — méterszer ötvenes ajtócskán ugráltunk ki. Akár a macskák. Egy kicsikét „kiszellőztetni” magunkat. Tíz perc után megint vissza. Ilyen tempóval egyetlen kemence kitakarítása órákig eltartott. Leginkább reggel nyolckor fogtunk hozzá, hogy azért délig meglegyünk. Utána ki-ki hazament, lefürdött, és így.

Bent, a faluban jóval könnyebb volt kéményseprőnek lenni. Önállósodásának évében Imre bácsinak a fél falu, konkrétan ezerhatszáz háztartás rendszeres bejárása jutott részéül.

— Minden házhoz legalább egy kémény is tartozott, így írta elő a törvény azokban a jugoszláv időkben. Söprötted, vagy sem, annyit volt jogod megfizettetni. Ha például valakinek két kéménye volt, másfelet számoltunk fel neki. Ha három volt, akkor kettőt. Ennyi kedvezmény járt. Elvégre ha már úgyis fönt vagy a padláson, akkor megkotrod a többi kéményt is. Ma már sajnos ez a szakma is kihalóban van. Jelenleg körülbelül kétezer háztartás kéményének takarítása volna a jussom. Ebből lassacskán már a fele, ha megvan... Személyesen nem kötelezhetek ugyanis senkit sem tűzhelye kéményének karbantartására, a szolgáltatás megfizettetésére meg még annyira sem. Ingyen meg miért dolgoznék bárkinek is? Ezt hozta ez a „jó” világ! Fiataljaink közül rengetegen külföldön vannak... Boldogulni szeretnének. Jobban élni. Komótosabban. Kérded, ha újrakezdhetném, akkor ma is a kéményseprőséget választanám? Nos, igen, de csak és kizárólag az akkori idők játékszabályai szerint.

Noha a borongós helyzetképekből formázódó hangulat töménységét sohasem könnyű feladat oldani, ezúttal mégis sikeresen „lapozunk”.

— Régebben sokkal nagyobb lendülettel dolgoztam, mint manapság. Emlékszem, amikor jöttek azok az inflációs idők, akkor sokszor hiába is mentem volna a pénzért, nem tudtak fizetni. Egy helyütt egy márkát kaptam. Két márkáért dolgoztak havonta a gyárban az emberek, én meg kaptam egy söprésért egy márkát?! Ilyen is volt. Ahol például disznót vágtak, ott húst adtak. Másutt tíz tojást vagy babot. Ha olykor pénzt is kaptam valahol, azt beadtam az adóba. A többi maradt. Ugyebár a szalonnát csak nem vihettem be... — teszi hozzá derűsen. — Akkor a túlélés volt a tét.

Dátumra pontosan feljegyezve Imre bácsi 1986. január 27-én lett önállósult kisiparos, mai szóhasználattal élve: kéményseprő kis- és magánvállalkozó. Nemrég járta körül személyesen is a témát. Mint mondta, könnyen elképzelhető, nemsokára számára is aktuális lesz a nyugdíjba vonulás. Jobb hát idejében érdeklődni, és leellenőriz(tet)ni a bejegyzett adatokat.

— Én eredetileg cipész vagyok. Annak is tanultam. Maráczi mesternél voltam inas. Miután levizsgáztam, a falunk téglagyárába kerültem idénymunkásnak. A Moda cipőgyárba csak ’70-ben sikerült bejutnom. Onnét ’85 decemberében jöttem el. István-nap körül. Merész ötlet volt részemről, tudom, de így láttam jónak. A cipőgyártól ugyan kaptam kreditöt az építkezéshez, de nem annyit, amennyivel az alapoktól kezdve fel tudtam volna építeni a házunkat. Beszéltem hát Józsi bácsival, aki inasává fogadott. Két évig dolgoztam a keze alatt. A szolgálati bérem a mester aláírása volt, mellyel aztán a kisipari engedélyhez szükséges papirológiát is elintézhettem a pancsovai munkakamarán. Végre saját magam gazdája lehettem. Mindig kormos voltam, de ez engem sosem zavart. Mentem, csináltam, gyarapítottam... Kemény tempót diktáltam önmagamnak, de mégsem bántam. Olyan napom is volt, amikor délután öt óra is elmúlt már, mire bevégeztem a kora reggel megkezdett „terepezést”. Kedvvel, örömmel dolgoztam. És volt látszatja! Akkor nem volt gond a megfizettetéssel. Hej, hol van ma mindez?! Az adót mint pausál, szóval átalányosan fizettem. Az elvégzett munkáimról hivatalos nyilvántartást, könyvet kellett vezetnem. Ebbe jegyeztem fel a többi közt azt is, hogy hány alkalommal pucoltam például egy-egy évben az akkori helyi nagyvállalatok (a Novi Dom, valamint a Zadruga és péksége) kéményeit. Az elszámolásokat félévenként kellett elkészítenem, majd — a befizetett működési adóról szóló bizonylat felmutatásával — hitelesíttetnem az illetékes községi szerveknél. Miután mindezzel megvoltam, csak ekkor indulhattam terepre megfizettetni a korábban elvégzett munkáimat. Erre általában áprilisban és szeptemberben került sor. A fűtési idény végén, illetve nem sokkal az új kezdete előtt. Rend volt, működött. Igaz, nyaranta akkor is holt szezon volt. Ebben az időszakban, persze igény szerint, a kémények kiégetését végeztük. Ma sincs ez másként. A munka előtt a tűzoltókkal is egyeztetek, ha netalán baj adódna, tudjanak idejében reagálni. Hála istennek, eddig még sosem volt semmi gond!

Szabó Imre bácsi lényegében a kéményseprőszakma utolsó aktív képviselője Torontálvásárhelyen. Egykoron a szomszédos Cserépalját (Crepaját) is „tartotta”, majd Szekeres Józsi bácsi volt kéményseprő halála után a rangidős kolléga reonjait is át kellett vennie Torontálvásárhelyen. A meglévő debellácsi „kéményállományt” a mester két, két és fél hónap alatt kotorja ki. Attól függően, kit mikor tud odahaza találni. Noha egyre több háztartásból hiányzik már valaki, nemrég újra felmerült a gázvezeték kiépítésének lehetősége. Bárhogy is alakuljon, annyi máris bizonyos, hogy jó kéményekre és jó kéményseprő(k)re továbbra is szükségünk lesz.

— Amit a saját kezeiddel építesz fel, azt meg is becsülöd. És ha megbecsülöd, akkor megmarad. Templomjáró sosem voltam, de az Isten nevét sem szoktam káromkodva számra venni. Hiszek a becsületességben, általa pedig a választott szakmám becsületében is. A kéményseprőnek, mivel a rábízott kémények szinte mindegyikét kiválóan ismeri, kötelessége beszámolnia a gazdának, ha bármilyen rendellenességet észlel. A meglazult téglasor(ok)ra, a kürtő szurkosságára mindenképpen. Többször hallani, hogy a kályhában elégetett műanyag szurkosítja a kéményt. Ehhez én csak annyit tennék hozzá, hogy ez a „jelenség” magától a fűtőtől is függ. Volt olyan, hogy például egy 14 x 14-es lyukú kéménynek jobb cúgja volt, mint például egy 30 x 30-asnak. Bizony, ez utóbbi is beszurkosodhat — de még hogy! —, főleg, ha a gazda állandóan takarékra állítja a kályháját. Kérdeztél az esetleges utánpótlásról is. Nos, ’83-ban, amikor elszegődtem kéményseprőinasnak, akkor sem volt túljelentkezés Józsi bácsinál, a mesteremnél. Pedig akkoriban ebből a munkából is szépen meg lehetett élni. Legfeljebb ketten-hárman érdeklődtek nála, de mire kezdődött volna a fűtési és a kéménypucolási szezon, már sehol sem voltak. Most meg már annyian sincsenek, mint harmincnégy évvel ezelőtt. Szóval, nem állnak sorba a kapum előtt, hogy kivegyék kezemből a kéménykotrót meg a kefét... Jó szakma ez. Aki szereti, annak mindenképpen. Én pedig szeretem.

A nyitóképen Szabó Imre (a szerző felvétele)