* Első könyved, az Ősanya 2016-ban, a Röpkekilenc című második pedig 2019-ben jelent meg. Az utóbbi bemutatóján is beszélgettem veled, és az íróságról faggattalak. Akkor ezt válaszoltad: „Elsősorban anya vagyok, másodsorban énekesnő, aztán könyvtáros. Az író a negyedik helyen áll, majd a kertészmérnök következik, mely a végzettségem szerinti szakmám.” Változott-e azóta a sorrend?

– Nem változott. Az anyaság az életemben mindig az első helyen volt, és ott is marad, az éneklés lételemem, a könyvtárosságot is nagyon szeretem. Az írás azért szorult a negyedik helyre, mert nem napi szinten művelem, csak amikor úgy érzem, szükségem van rá. Például utazom a buszon, jön egy gondolat, olyankor előveszem a telefont vagy a noteszom, és felírom. A kertészkedés hobbi, sokszor ki is halnak szegény növényeim, mert elfelejtem őket gondozni. Éppen ezért igyekszem olyan fajtákkal körülvenni magam, amelyek ezt tűrik. Ilyen a burjánzó rozmaringbokrom, mert szereti, ha nem foglalkoznak vele. Néha meg kell metszeni, és a társasudvarban a lakók imádják, amikor rozmaringágat osztogatok.

* Könyvedben az út- és önkeresés lenyomatai nyolc ciklusba rendeződnek, minden fejezetet egy különleges akvarell nyit meg – az est résztvevői lebegő kiállításon láthatják a rajzokat. Ezek a lányodnak, Gál Zsófiának a munkái, aki a borítót is tervezte.

– Az eredeti akvarelleket hoztam el és mutatom meg a közönségnek. A jellegzetességük, hogy az alkotójuk víz helyett sok esetben zentai török kávéba vagy budapesti vörösborba mártotta az ecsetét. Zsófi nagyon élvezte az illusztrálást, teljesen rábíztam, hogy mit fest. Azt azonban segítségül elmeséltem neki is, és Zsoltinak is, hogy én milyen hangulatot, illatot, ízt, színt képzelek el az egyes fejezetekhez. Az első a Nehéz idők, a járvány, a vírus, a láz és a betegség hangulatát idézi. Fekete szín illik hozzá, mert ebben a ködös világban a kilátástalanság, az elkeseredettség van jelen, és talán a remény is itt-ott. Ízét a keserű kávé adja. A második a Mazsolát elegyít, ez a rajz került a borítóra is. Béke, boldogság, harmónia jellemezi, bordó és lila színeket álmodtam hozzá, valamint nehéz, édes, virágos illatot. Olvasásához javaslom a mazsolabor iszogatását, esetleg a mazsolás madártejet. Következik a Lencséhez keveredve című fejezet, melyet a villámló, dörgő, viharos világ jelenít meg leginkább. A színe ezüst és fehér villódzás, illik hozzá az eső illata. A negyedik rész A Pénteki Nő címet viseli, a hölgy fülbevalójának színét a zentai török kávé adja, nincs benne festék. A világa egy kicsit erotikus, de egyben romboló, leginkább a világoszöld és a levágott fű illata jellemezné, ízvilága pedig enyhén fanyar gyümölcs, mint a lime. Az ötödik, az Ölelő ostorfák az elmúlásé, a melankóliáé, az el nem engedésé, színe a szürke, illata a füsté, a tömjéné vagy a levágott fenyőágaké. Kicsit fojtós gesztenyepürét ajánlok mellé. A hatodik fejezet, a Tíz forint a gyerekeimmel közösen megélt vagy feléjük, hozzájuk írt szövegeket tartalmazza. A békés mikrokörnyezet érzete és a jövőbe vetett hit, remény lengi be. Illata a tavaszi rét vadvirágokkal és széllel, olvasható a szabadban, miközben földiepret eszegetünk hozzá. A hetedik fejezet, az Élt egy évet egy reményteli, de túl hamar hitét vesztett és megszakadt férfi-nő kapcsolatról szól. Hitből és bizalomból lehúzó örvénybe kerülés szinte a fulladásig vagy a tiszta patakból mocsárba süllyedés érzése. Színe a homokszín, illata szúrós, ammóniaszerű. Az utolsó a Kisszék a nagyvilágban címet viseli, ez a mindenkori otthon érzése, vágya, megléte, megélése. Színe a türkizkék, illata pedig narancsos.

Hedda felolvasását Horváth Zsolt gitárimprovizációkkal kíséri

* Az összeállítás az utóbbi hét év vers- és prózatermését tartalmazza, a maszkos angyalokkal, vagyis a világjárvánnyal kezdődik, de vissza-visszakalandozol a Zentán töltött gyermek- és ifjúkorba, emlékezel szülőkre, nagyszülőkre, miközben a jelenlegi életedbe is bepillantást engedsz. Miért érezted, hogy most van itt az ideje az újabb kötet kiadásának, hogy most már megmutatnád másoknak is?

– Eléggé kishitű vagyok, el kell jutnom oda, hogy elhiggyem, összejött egy anyag, ami már megérdemli, hogy elkezdjek kiadót keresni, vagy esetleg magánkiadáson gondolkodni. A zenében sokkal könnyebben megy egy-egy műsor összerakása, előadása. Az írás azonban nálam annyira belülről jön, és annyira személyes, hogy kell egy bizonyos tisztulási folyamat, de nem azért, hogy átdolgozzam a szövegeket, inkább saját magamnak. Az írások többsége olvasható volt a Facebookon, amikor születtek, de aztán én ezeket leveszem, letörlöm. A három kötetem egyébként könyvtesó, kinézetre nagyon hasonlóak, Az Ősanya a Garbó Kiadónál jelent meg, CD van benne a Hoppál Mihály Band zenéjével. A Röpkekilenc magánkiadás, a fiammal együtt hangoskönyvet készítettünk belőle, ami a YouTube-csatornán található. A harmadikat is a Garbó Kiadó jegyzi, ebben sincs CD, de a QR-kód hangoskönyvhöz vezet. 

* Mazsolát elegyít – a nem mindennapi címről elárulnál valamit?

– Az azonos című vers egy remek férfival töltött este után született. Mazsolabort ittunk, és nem történt más, csak beszélgettünk. Korábban soha életemben nem ittam mazsolabort, ami édes, tömény, sötétvörös vagy szinte feketés színű ital. Nagyon jólesett a bor is, a beszélgetés is.

* Kitárulkozás – ez a szó is eszembe jutott a szövegeid kapcsán. Alkotás közben gondolsz-e arra, hogy nem kellene ilyen bensőséges dolgokat elárulni, mert milyen vélemény alakul ki az olvasókban rólad?  

– Nem másoknak írok, ez önterápia. De amióta az Ősanya megjelent, és olyan visszajelzéseket kaptam, hogy ezzel segítettem, jólesett olvasni, zenét írnak rá, ajándékba adják a könyvet, elhittem, hogy érdemes szélesebb körben is megmutatni az írásaimat. Ha örömet tudok okozni, vagy meg tudom érinteni a másik ember lelkét, az nagyon jó. Megadom az esélyét annak, hogy olvasás közben valaki jól érezze magát, elérzékenyüljön, utána pedig megkeressem és beszélgessünk. A szövegeken utólag nem változtatok. Akkor így gondoltam, és ezen néha, főleg felolvasás közben, magam is meglepődöm. Egyébként ezeknek a felolvasása számomra kőkemény meló, mert visszarepít abba az időszakba, amikor írtam, és abba is, amiről írok. A hangoskönyv létrejötte felért egy szüléssel. Egymagam egy szuszra, egy hétvége alatt stúdióztam fel, mert azt akartam, hogy csak én legyek, és a mikrofon.

* „…s ebben a mitikus-varázsos világban maga a szerző is alakot váltó világjáró kisszékével azonosul, amely egy pillanatban révbe ér, otthonra lel. Megtalálja helyét a világban” – írja Csík Mónika a könyv utószavában. Valóban ez történt veled? Mára megtaláltad a helyed a világban? Budapesten? Vagy még Zentával is vannak terveid?

– Zentával mindig lesznek terveim, nem vágtam el a gyökereimet, és ilyesmi nincs is szándékomban. Mindig hazajárok, aztán hazamegyek. De sok más város is van, ahol otthon tudok lenni, imádom Balatonfüredet, Vodicét Horvátországban, és sorolhatnám még. Lehet ezen mosolyogni, de ha valahol, a világ bármely szegletében az ember azt érzi, hogy picit is otthon van, akkor oda vissza kell térni, hogy benne legyünk az ottani otthoni létben. Igen, Budapest is otthonná vált. A COVID alatt mérhetetlenül erős honvágyam volt Zenta után a barátok, a Tisza, a gesztenyefasor miatt, de ehhez meg kellett tapasztalni azt, hogy kötelezően ne lehessen jönni. Zentán felújítva vár a családi házunk, oda jövünk haza a gyerekekkel. Nem régóta van így, előtte az unokatestvérekhez jártunk, tíz évig laktunk náluk, nyáron és ősszel, napokig. Furcsa a szülői ház felújítva, mert álmodom vele, és a régi bútorokkal, anyuval, apuval. Álmomban néha számonkérik, hova tettem a foteleket, hol van a műhely. A kételyek még mindig itt vannak, hogy mit szólnának hozzá. Biztos vannak az életemben tudatos dolgok, talán a gyerekeimtől kellene megkérdezni, akik velem nőttek fel, hogy mennyire voltam következetes, tudatos, vagy csak spontán történtek az események. Azt azonban tudom, honnan jöttem, hogy ma is zentai vagyok, de az, hogy hova tartok, legyen számomra is meglepetés.