Mi is az az informel, hogyan definiálják?

Az informel olyan fogalom, amely sem stílust, sem irányzatot nem jelöl, hanem azokat az absztrakt tendenciákat fedi le, amelyek a festmény felületével és anyagiságával való kísérletezésben nyilvánulnak meg. Ezek a tendenciák a II. világháború utáni, európai művészetben jelentek meg, elsősorban Franciaországban, míg a jugoszláv térségben az 1950-es évek végére egy sajátos, lázadó antifestészet alakult ki, mely mentes volt a hagyományos normáktól. Az informel jelentése megformálatlan, és a vele párhuzamosan alkalmazott anyagfestészet elnevezéssel együtt az irányzat gesztusalapú alkotómódszerére, a műalkotás létrejöttében szerepet betöltő, szokatlan módon felhasznált anyagok (homok, textil stb.) önmagukban rejlő szépségének, erejének megmutatására törekszik.

Az informel kezdeteként az irányzat teoretikusa, Michel Tapié három eseményt nevez meg: Jean Fautrier megrázó, a háború szörnyűségeire utaló, Túszok címet viselő, „megkínzott fejekből” álló sorozatának kiállítását, Wols (Wolfgang Schulze) korábbi rajzainak és akvarelljeinek bemutatását, valamint az art brutot képviselő, az elmebetegek művészetét is tanulmányozó Jean Dubuffet kiállítását (mindhárom a Galerie Drouinben volt látható, közvetlenül a háború után).

Az alkotók nem arra törekedtek, hogy formákat ábrázoljanak, anyagokat vittek fel a vászonra, általában több rétegben és többfélét. A színeket sem keverték ki előre, a rögtönzés volt jellemzőbb, a pillanat érzése alapján vitték fel a festéket a vászonra. A II. világháború után indult el az irányzat, amikor egy kicsit minden és mindenki romjaiban hevert. Az informel alkotói ezért mindent felhasználtak, ami nem kellett, s ami olcsó volt. Zsákot, földet, viaszt, vasat, ami éppen kéznél volt. Az alkotók erőteljesen szerették volna belevinni a műveikbe önmagukat, a személyiségüket, érzéseiket, megesett, hogy valaki lábbal is rálépett saját művére, annyira nem akart csak külső szemlélő lenni. Az irányzat olyannyira európai, hogy angol változata nincs is a szónak, ott is a franciát használják.

A Dermedt düh című kiállításon hat festmény látható, tehát egy meglehetősen kicsi tárlatról beszélhetünk, ez azonban teret ad egy elmélyültebb befogadásnak, a látogató elveszhet az apró részletekben, elemezheti, vizsgálgathatja a műalkotást, annak rétegeit, textúráit, anyagát. A képek mind a kortárs galéria gyűjteményéhez tartoznak, ezeket vagy vásárolták, vagy ajándékba kapták. 

Az első teremben kaptak helyet a szerbiai, belgrádi képzőművészek, név szerint Mića Popović, Vladislav Todorović és Zoran Pavlović.

A belgrádi informel az 1950-es évek végén született meg, válaszként a szocialista esztétizmus korlátaira és a geometrikus művészet bilincseire. Ez a festészet a visszatérés az anyaghoz elvét hirdeti, a képekbe nem festészeti anyagokat és addig szokatlan eljárásokat vezet be, például az égetést, a festék lecsorgatását vagy különféle anyagok sokrétegű felvitelét: a művészeket a kép nem mint látvány érdekli, hanem létrejöttének folyamata. A belgrádi, fiatal generációhoz tartozó művészek számára kulcsfontosságú támogatást nyújtott az elismert műkritikus, Lazar Trifunović, akinek 1962-ben megrendezett tárlata, az Informel — Belgrád fiatal festői elméletileg is megalapozta az informel jelenséget.

1963 januárjában a Jugoszláv Szocialista Ifjúsági Szövetség 7. kongresszusán, melyet Belgrádban tartottak meg, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság elnöke, Josip Broz Tito elítélően nyilatkozott az absztrakt művészetről, azt a vádat megfogalmazva, hogy semmi köze a művészi alkotásokhoz, de főleg nem a mi valóságunkhoz. Szavai nagy visszhangot keltettek országszerte, így 1963 áprilisában Szabadkán is napirendre került a Kultúra- és Művelődésszervezési Közösség ülésén a képzőművészeti eltévelyedésekről szóló vita, valamint az elmúlt években kialakult „egészségtelen tendenciák és jelenségek” megtárgyalása. Az absztrakció elleni kampány megelőzte az informel utolsó szakaszát — a hosszú kihalás korszakát —, amikor ez az irányzat már elveszítette valódi életerejét, az informel elleni támadás azonban előhírnöke volt a későbbi, a filmművészetben jelentkező fekete hullám elleni sokkal erőteljesebb fellépésnek.

A szerbiai alkotók festményeit bemutató teremből a középső térbe lépve az informel idővonalával találkozunk, ahol néhány meghatározó dátum és esemény van kiemelve a látogató számára, ezek a következők:

— 1952-ben megjelent Michel Tapié Un Art Autré című műkritikus könyve, melyben olyan európai festészeti példákat ír le, amelyek mentesek a hagyományos kompozíciós elemektől.

— 1958-ban megtartották a XXIX. Velencei Biennálét, mely megerősítette az informel mint globális művészeti irányzat státuszát. A fődíjat a spanyol pavilonnak ítélték oda, ahol informel festészeti példákat állítottak ki.

— 1959-ben Szerbiában megrendezték az első informel kiállítást: Branislav (Branko) Protić önálló tárlatát az Újvidéki Ifjúsági Tribünön.

— 1962-ben Lazar Trifunović befolyásos műkritikus szervezésében megnyílt az Informel — Belgrád fiatal festői című kiállítás, mely belgrádi informel festők munkáit mutatta be.

— Szintén ebben az évben, a Palicson megrendezett I. Képzőművészeti Találkozó befejezése után megvásárolták Mića Popović, Zoran Pavlović és Ács József műveit a gyűjtemény számára, az akkori intézmény, a Képzőművészeti Találkozó (ma Szabadkai Kortárs Galéria) gyűjteményébe. Petrik Pál egy festményét is megvásárolták a Művészetkedvelők Klubjában megrendezett önálló kiállítása után, szintén ebbe a gyűjteménybe.

— 1963-ban Olaszországban megrendezték az Oltre l’informale (Túl az informelen) című kiállítást Giulio Carlo Argan műkritikus válogatásában. Ezt az eseményt az informel korszak lezárásának és az új művészeti irányzatok felé való elmozdulásnak tekintik.

— 1965-ben a Képzőművészeti Találkozó gyűjteménye két új műalkotással bővült, Bogdanka Poznanović és Vladislav Todorović festményeivel, melyeket a IV. Képzőművészeti Találkozón állítottak ki.

Az utolsó teremben kaptak helyet a vajdasági alkotók, Ács József, Petrik Pál és Bogdanka Poznanović képei. Az anyagalapú festészet Vajdaságban ennek a három képzőművésznek az alkotói gyakorlatában volt jelen — ők hárman generációsan különböztek, Újvidéken, illetve Szabadkán alkottak, kevés kapcsolat volt köztük, és a vajdasági műkritika részéről sem kaptak semmiféle támogatást, mégis magukévá tették az informel alapelveit s anyagközpontú szemléletét, melyet beépítettek egyéni művészi poétikájukba. 

A kiállítás kurátora Nela Tonković volt.