Egyszer bárányhimlővel ágynak esett. Anyja kényeztette, babusgatta, még a Színházi Élet néhány számát is a kezébe adta, amely nagy szó volt, mivel alig múlt tízéves. A magazinban új világot fedezett fel. Az egyik fotón egy színésznő ült a tükör előtt, combközépig felhúzott szoknyában, keresztbe tett gyönyörű lábakkal, és festette magát. Az volt a kép alá írva: Szépség, tökély, harmónia. Itt találkozott először a színészettel. Édesanyja hatására nem volt idegen számára az irodalom és a zene világa. Az érettségi után ezért Budapestre költözött, és nemes egyszerűséggel bekopogtatott a kor legnagyobb zsenijeinek ajtaján. Rajnai Gábor, Hevesi Sándor és Heltai Jenő véleményét kérte ki, ám a visszaemlékezésekből kiderül, hogy az interjúk olykor megalázó módon értek véget. A húszéves reménybeli tehetség a Hunnia Filmstúdióban is próbálkozott, ahol rámosolygott a szerencse. 1934-ben debütált, rögtön három alkotással. Az első Az új rokon, melyben egy kenyereslányt alakít. A második egy klasszikus mű, Székely István Lila akáca. A harmadik pedig egy szintén kultikussá nemesedett alkotás, a Meseautó. 1936-ban hozzáment Rátonyi Ákoshoz, az ismert képíróhoz. Ekkor még sajnos csupán mellékszerepekben számítottak rá, ám férje révén ismert lett a neve, és gyakori szereplő volt a színházi lapok hasábjain. 1938-ban megkapta első főszerepét, a Hölgy egy kissé bogaras című vígjátékban, a kor egyik amorózója, Ráday Imre oldalán. Erre az időre már megalapozta hírnevét, mint a harmincas évek végének tehetséges naivája. A kor olyan álló csillagai mellett is mint Jávor Pál, Kabos Gyula vagy Páger Antal, egyenlő partnerként tündökölt. 1944-ig évente legalább hat alkalommal léphetett a kamerák elé, ily módon az éra legfoglalkoztatottabb színésznőjének számított. Bár Karády Katalin és Muráti Lili ekkor még népszerűbbek voltak a nagyérdemű körében, Tolnay megkerülhetetlen alappillére lett a magyar mozinak. Második kedvesével, Darvas Ivánnal, 1946-ban Várkonyi Zoltán Művész Színházában találkozott. Kapcsolatuk szerencsére nem egy szezonig, hanem majd tizenhárom évig tartott. 1949-ben karrierje, negyvenöt remekművel a háta mögött megakadt. Persze a rendszer megbocsátott neki, így 1951 után, két Kossuth-díjjal a háta mögött, ismét példakép lett. Az új magyar mozgókép jót tett művészetének, hiszen drámai oldalát is megmutathatta. A hatvanas évekre a közönség egy korábban kétdimenziósnak vélt alkotó kiteljesedésének lehetett a szemtanúja. Az új generáció rendezői is szívesen dolgoztak vele. A következő évtizedekben bár még hívták forgatni, és feltűnt tévéjátékokban is, mégis leginkább Thália szentélyében érezte jól magát. 1998-ban lépett utoljára a deszkákra. A Film Színház Irodalom ekképpen írt róla: „Különös színésznő ez a Tolnay Klári. Nem fogyókúrázik, nem intrikál, nem nyilatkozik, nem ír, se nem sportol, nem pletykázik, de még csak nem is pletykáznak róla.”

Nem csak merész, és kitárulkozó volt, de ügyes rejtőzködő is, hiszen folyton mosolya mögé bújt. Ez a mosoly azonban sosem takarta el teljesen. Átszikrázott rajta az egy életen át vívott belső küzdelem tüze. Olyan harcé, melyben egy nála gyengébb halandó összeroppant volna. Szomjasan kívánta a magányt, de nyilvánosság nélkül nem tudott élni.