A tévésorozatok koncepciója még merőben eltérő volt: egy-egy folytatásba sűrítettek bele mindent, amiről egy héten át beszélgethettünk a munkahelyen vagy az iskolában. Nem voltunk tisztában vele, hogy mit jelent az évad kifejezés, mindössze annyit tudtunk, hogy számos epizód után kedvenceink egyszer csak eltűnnek egy-két évre, majd legnagyobb örömünkre és meglepetésünkre újra megjelennek, vadonatúj történetekkel, kalandokkal, váratlan fordulatokkal. A sorozatok időszaka azonban a kilencvenes évek végére dél-amerikai szappanopera-dömpingbe fulladt, és ez jelentősen megosztotta a nézőket. Ez a kedvezőtlen időszak jó néhány éven át rombolta a sorozat műfajának hírnevét. Visszatértünk a filmekhez, és jóleső nosztalgiával gondoltunk a régi kedd és csütörtök estékre. Hőseink megöregedtek ugyan, de még mindig emlegetjük őket baráti beszélgetéseink alkalmával. Gondoljunk csak a Tom Selleck által megformált Magnumra vagy az ultradauerolt hajú, a mellkasán kivillanó szerelemprémmel hódító David Hasselhoffra és beszélő fekete csodaautójára.

A szárazságot, a televíziós nihilizmust, a reklámok forgószelét és a valóságshow-k borzalmait azonban néhány éve már egy másik jelenség kíséri. Ez nem más, mint a zseniális tévésorozatok beszivárgása az elérhető vagy fizetős csatornákra. Emlékeznek a Született Feleségekre? Ugye, egy kicsit más, érdekesebb, viccesebb és valahogy „összerakottabb” volt a többinél? A magyar nézőkben talán ekkor tudatosult, hogy úgy látszik, valami változik. Következett a Lost, a 24, a Szökés és sok-sok más remek amerikai sorozat. Hollywoodban talán felnőtt egy generáció, amely a televízióban látta meg jövőjét, a kábelcsatornák némelyikének pedig megvolt a szükséges tőkéje ahhoz, hogy a minőségi produkciókat finanszírozni is tudja. Alapvetően két típusú drámasorozatot (tehát nem a vicceskedő, hátul beröhögős szériákra gondolok) különböztetünk meg: azt, amelyiknek a végén van cliffhanger — tehát izgalmas, drámai befejezés —, és azt, amely lágy, merengő dallamokra elmélázón fejezi be a gondolatot, majd begördíti a stáblistát. A cliffhanger az alábbi példával illusztrálható: hősünk éppen lihegve menekül valahonnan, ugrik egyet, átfut három dzsungelen, majd egyszer csak egy tisztásra érve megtorpan, mert némán mosolyog rá tíz éve halottnak hitt barátja. VÉGE.

Ugye, milyen vérlázítóan idegesítő? Legszívesebben tovább néznénk, de sajnos nem lehet. Bocs, haver, majd jövő kedden, ugyanitt, ugyanekkor.

Az elmúlt évekhez képest jelenleg kevesebb olyan tévésorozat fut, amely az effajta történetvezetést részesítené előnyben, akad köztük azonban néhány, amely zseniális: a Totál Szívás főhőse mély morális hullámvasutat megjárva lesz szerető családapából az ország legkeményebb drogdílere. Mégis izgulunk érte, szurkolunk neki, mert életútját követve megértjük céljait és szándékait, tettei mögé látunk, több dimenzióban szembesülünk személyiségével.

Úgy érzem, a tehetséges forgatókönyvírók és rendezők napjainkban leginkább a sorozat műfajában tudnak kiteljesedni. Abból a nyilvánvaló okból is, hogy karaktereiket több éven át alakíthatják, formálhatják, tökéletesíthetik, a nézők és a rajongók gyönyörűségére. Egy-egy kusza történet hétről hétre a baráti asztaltársaságok első számú beszédtémájává válik. Találgatunk, hogy ki a gyilkos, miért láttuk a medencében azt a rózsaszín macit, vagy éppen miért lépett ki sértetlenül a tűzből a sárkányok királynője a Trónok Harcában. Na de inkább megyek, és megnézek egy Törvény Nevében-t. Nekem most ez lett a legnagyobb kedvencem.