A Jugo, moja jugo – gastarbajter történetek című pop-up kiállítás megnyitójával indultunk útra a gastarbeiter-mindennapokba. A kiállítást a belgrádi Jugoszláv Múzeum hozta, személyes tárgyak, fényképek, videófelvételek, fotók alkották az anyagát, mely jugoszláv vendégmunkások életét mutatta be. Mindez egy aprócska, válogatott része a 2016-beli tárlatnak.

Ezután a három szervező és a projektum vezetői beszéltek arról, miért is indult az egész, mi ezzel a céljuk, és hogyan dolgoznak ők hárman, azaz Tóth Tamara, Novák Lea és Éva van Wijk. A beszélgetést Blaskó Lea vezette.

Tóth Tamara, az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének doktorjelöltje elmondta, az egész a doktori kutatásából nőtte ki magát. A ’60-as, ’70-es és ’80-as évek migrációs jelenségét kutatja szépirodalmi szövegekben, azt, hogy hogyan jelenik meg a vendégmunkás és a hozzá kapcsolódó tematika főleg vajdasági magyar vagy egyéb jugoszláv kontextusban.

– Amikor elkezdtem kutatni és hozzáolvasni a gazdasági, történeti hátteret, rájöttem arra, hogy nincs nagyon dokumentálva a – főleg a térségünket érintő – vendégmunkás-jelenség. Itt kapcsolódott be Novák Lea, aki a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett kurátori diplomát, azóta pedig a budapesti nonprofit szférában tevékenykedik, s elkezdtünk közösen gondolkodni, majd felmerült az archívum ötlete. Arra gondoltunk, jó lenne felkeresni azokat az embereket, akik ebben az időben emigráltak, hiszen a legtöbben már nyolcvan év fölött járnak, úgyhogy sürgető is volt az archívum építése. Mi a Fortepan mintájára egy digitális archívumot képzelünk el, melyet a közösség építhet, hozzáadhat adatokat. Ekkor kapcsolódott be a történetbe Éva van Wijk történész, aki az oral history módszerével készít interjúkat. Archívumot építünk, szeretnénk dokumentálni azokat az élettörténeteket, amelyek egyébként láthatatlanok, vagy eddig azok voltak. A gastarbeiter szót kimondva sokan társítanak hozzá jelentéseket, gondolatot, esztétikát, vicceket, saját sztorit, ezért olyan könnyű kapcsolódni hozzá, s ezért is olyan fontos beszélni róla. Már maga a szó is érdekes, hiszen internalizáltunk egy német eredetű szót. A szerb nyelvben erre nincs kifejezés, a magyarban is ezt használjuk, ez pedig jelzi, hogy átvettük ennek a szónak a külföldiségét. Az, hogy valaki vendégmunkássá válik, megbontja egy identitása szerkezetét. S az, hogy erre személyesen milyen válaszokat adnak, azt szeretnénk megismerni, és ezt a sok-sok mozaikot megmutatni, az összetettségét ugyanis nem lehet egy mondatban kifejteni – hangsúlyozta Tamara.

Mindhárman külföldön élnek, Éva Németországban, Tamara Romániában, Lea pedig Magyarországon, így minden online történik, az interjúk készítése is. 

– Ha meghallom, hogy valaki az említett időszakban kint dolgozott, én máris felkeresem – kezd bele Éva van Wijk. – Ma is találkoztam egy nénivel, akinek a férje gastarbeiter volt, el is kértem az elérhetőségét. De mivel mindenki ismer valakit, vagy konkrétan a családjában volt valaki, aki külföldi vendégmunkás volt, interjúvoltam olyan személyt is, aki nagyon közel áll hozzám. Ez egy olyan jelenség, amely körbevesz bennünket. És ha már valakivel kapcsolatba lépünk, mindez kinyílik, és hálózattá, láthatóvá válik – mondja. Éva azért szereti az oral historyn, avagy az élő emlékezeten alapuló történelmet, mert ezáltal tudunk azonosulni, közelebb hozza hozzánk a történelmet, megértjük, min ment keresztül egy-egy ember. – Ami mindig megjelenik, az az identitáskeresés kérdése. Alig várod, hogy hazajöhess, és otthon légy, ez pedig mind egy identitáskrízist is szül, és ezt nemcsak az első, hanem a második generációs gastarbeitereknél is érezni. Keresik, hol vannak otthon. S az egyetlen közeg, ahol ezt érzik, az itt van, ahol a rokonaik veszik őket körül. Erről is sokan beszámoltak – tette hozzá Éva.

Erre csatlakozik rá Novák Lea, és erősíti meg saját példáján.

– Mi magunk is külföldön élünk, s ha nem is gyárban dolgozunk, attól függetlenül még ugyanazok az érzések alakulnak ki bennünk is. Kettős identitás, honvágy, úgyhogy szerintem még akkor is, ha nincs konkrétan a családunkban gastarbeiter, könnyen tudunk ezzel a témával azonosulni – mondja, amit Tamara is megerősít azzal, hogy ő is személyes indíttatásból kezdett a témával foglalkozni, s szimplán az a tény, hogy ő sem itt él, ezek a kérdések mindennap foglalkoztatják.

Lea elmondta, a különféle kommunikációs felületeiken igyekeznek három nyelven bemutatni a témát, hogy különböző nemzetek közönsége tudjon csatlakozni a témához. A programjaik szervezése során szeretnék ezt figyelembe venni, és prioritásként kezelni, ezzel is igyekezve szolidaritást is mutatni.

– Én a művészet világából jövök, ott például az életműveket tanulmányozva vannak esetek, amikor nagyon könnyen kimutatható, hogy valaki elhagyta az otthonát, vagy valamilyen nagyon drasztikus váltásra kényszerült az életében, de sokkal nehezebb ezt kimutatni egy olyan életútban, amely a köz számára láthatatlan. Itt jön be a személyes interjúknak, családi fotóknak, tehát egy archívumnak a szerepe – mondta még a projektumról.

Tamara a beszélgetés végén arra kérte a közönséget, hogy ha tudnak valakiről, aki érintett a témában, és szívesen adna interjút, azt jelezzék feléjük, hogy az archívum bővülhessen, gazdagodhasson.

Az ő előadásával indult a második nap programja, címe: Miért beszélünk a gastarbajterekről ma? Ezt egy kerekasztal-beszélgetés követte, témája Az elvándorlás vetületei ma. Bezzeg Gyula fotós, Gyurkovics Virág oknyomozó újságíró, az Átlátszó Vajdaság alapítója és Palusek Erik szociológus válaszolt Tóth Tamara kérdéseire a téma kapcsán. A napot egy könnyedebb programmal zárták, a feketehumor kedvelői lehettek a legboldogabbak, egy sör mellett hallgathatták Mila Panić boszniai származású művész és stand-up humorista előadását a Samo Pivoban a Gastarbajter storytelling nighton. 

A Gastarbajter Archive utolsó napja is színes programot kínált. A sort Vendégmunkás-kutatások: interjúk, média és történeti nézőpontok című kerekasztal-beszélgetéssel kezdték, melyen részt vett Szerbhorváth György szociológus, szerkesztő, Zakinszky Toma Viktória újságíró, médiakutató és Éva van Wijk történész, velük Rácz Krisztina beszélgetett.

Aleksandra Momčilović Jovanović és Vlahović Ljubica a belgrádi Jugoszláv Múzeum kurátoraiként érkeztek Szabadkára, ők ismertették a kiállítást és beszélgettek Nela Tonković művészettörténésszel, a Szabadkai Kortárs Galéria kurátorával a gyűjtés és válogatás során felmerülő kérdésekről.

A harmadik, A privát fotó és az archívumok szerepe a közösségi emlékezetben című beszélgetés során bemutatkozott az Eidolon, a Fortepan és a Jelenarchívum, melyekről Szilágyi Róza Tekla és Martincsák Kata mesélt, erről egy későbbi számunkban bővebben is beszámolunk. A moderátor Novák Lea volt. Egy igazán profi bemutatkozást hallottunk a lányoktól, mellyel, azt hiszem, mindenkinek kedvet csináltak, hogy böngéssze az említett archívumokat. A kerekasztal-beszélgetésen a privát fotó és az archívumok szerepét is megvizsgálták, illetve hogy ez hogyan alakítja a közösségi emlékezetet.

A Klara i Rosa által működtetett Udvari Galériában a Drukker Közösségi Nyomdaműhely print- és kollázsworkshopot tartott, ahol a résztvevők közösen készítették el a kiállítás ötödik elemét a négy művész meglévő alkotása mellé. Ők pedig Dés Márton, Milinszki Boglárka, Sárkány Tamás és Törteli Lilla, akik négy különböző nézőpontból vizsgálták, mit jelent a határhelyzet, mit kezdünk a honvággyal, hogyan keverednek a nyelvek. Az ötödik elem végül négy elemből állt össze, hiszen négy csoportban dolgoztak a résztvevők, és hozták létre műveiket. A kiállítást Gyurkovics Réka nyitotta meg. A háromnapos rendezvénysorozatot a témához illően egy ex-yu bulival koronázták meg az Oasis klubban.

Tartalmas három napot zártak a szervezők, mi pedig reméljük, ennek lesz még folytatása.