Az emberi sorsok alakulásában igazából nincs semmi új. Egymást váltogatva ismétlődnek a rossz és a jó időszakok, a könnyek és a mosolyok. A fiatalok számára ezek mind új tapasztalatok, ezektől válnak majd edzett felnőttekké.
Megtörténik persze, hogy nem olyan leckét kapnak az élettől, mint a nagy többség, és ilyenkor az ember, jelleme erősségétől függően, vagy ördög, vagy angyal lesz — közli velem az örök titkot az asszony. Azt állítja, hogy ő még a saját mércéje szerint sem sorolható az angyalok sorába.
— Több mint ötven évet éltem le úgy, hogy csak a bosszúról álmodtam — mondja inkább önmagának, mint nekem. — Amikor betöltöttem az ötvenötödik évemet, elhatároztam, hogy mindent tisztázok, azaz a bűnösöket megbüntetem, mert azt hittem, hogy ez majd megnyugvást hoz. Egy középosztályhoz tartozó parasztcsalád első gyereke voltam, a húgom három évvel később született. Az átlagnál jobban éltünk, a városban családi házunk volt, alig 20 km-re pedig 18 hold földünk tanyával, gazdasági épületekkel. Késő ősszel, amikor a földeken befejeződtek a munkák, a család a városba költözött, a tanyán csak apám egyik megbízható munkása maradt, aki ott is élt. Kora tavasszal aztán ismét kiköltöztünk — ez egészen addig tartott így, amíg iskolába nem indultunk.
A szüleink mindig azt mondták, hogy a húgom szebb, én viszont elevenebb, szókimondóbb voltam, örök harcban álltam a környezetemmel, egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy igazodnom, idomulnom kell. A középiskola befejezése után a szüleim azt akarták, hogy egyetemre menjek, de nekem érdekesebb volt a tanyasi élet, szerettem az állatokat, a határtalan szabadságot. És végtelenül szerettem az embereket, tiszta, gyermeki jóindulattal viszonyultam mindenkihez. Így ismertem meg Ferit, aki a nyári szünetben két hónapot töltött a szomszéd tanyán a rokonainál. Húszéves volt, befejezte a közgazdasági kar első évét. Azt hiszem, neki azért voltam érdekes, mert úgy viselkedtem, ahogy jónak láttam, azt mondtam, amit gondoltam. Nem állítom, hogy elcsábított, hiszen én magam is vágytam már a testi örömök megismerésére. A hiba ott volt, hogy közben halálosan beleszerettem. Kétségbe voltam esve, amikor láttam, hogy neki viszont a húgom jobban tetszik, hozzá egészen másként viszonyult. Amikor augusztus végén hazaindult, közöltem vele, hogy terhes vagyok, de ő azt mondta, nagyon sajnálja, ő nem ígért nekem semmit, és az sem biztos, hogy övé a gyerek, hiszen mindössze háromszor aludtunk együtt. Azt is megmondta, hogy szerelmes lett a húgomba, és ezt apámmal is közölte. Még akkor megbeszélték, hogy a következő nyáron megesküdnek.
Az én szemérmes, csöndes húgom csak pislogott, az érzéseit pedig mindig velem beszélte meg, hiszen fogalma sem volt a Ferivel való viszonyomról. Éreztem, hogy tennem kell valamit. Közöltem hát a szüleimmel, hogy terhes vagyok, és azt is, ki a gyerek apja. Ettől szinte sóbálvánnyá váltak. Az első reakciójuk az volt, hogy ezt a húgom nem tudhatja meg. Persze nem maradt el a szülői prédikáció az erkölcsről, a becsületről, no meg a szégyenről. Rettenetesen megbántottak. Másnap éjjel a legszükségesebb holmimat táskába raktam, és Nišbe mentem, egy távoli rokonunkhoz. A szüleimnek — persze a tudtomon kívül — jelentették, hogy náluk vagyok. Ott szültem meg a fiamat, majd amikor egyéves lett, dolgozni kezdtem, de rettenetesen sokat szenvedtem. Különösen azután, hogy meghalt a rokon asszony, aki a védőangyalom volt. A temetése után a férje azt mondta, hogy találjam fel magamat. Akkor nem tudtam, hogy a szüleim titokban mindvégig figyelemmel kísérték az életemet.
Azt várták, hogy bocsánatot kérjek, én pedig azt, hogy hazahívjanak. Mivel azonban egyik sem történt meg, a fiammal éveken át kerestem a helyem. Közben hallottam, hogy a húgomék megesküdtek, van három gyerekük, Feri befejezte az egyetemet, és jó hírű közgazdászként karriert épített. Én annyira haragudtam rájuk, hogy a szüleink temetésére sem jöttem haza. Úgy neveltem a fiamat, hogy bennünket óriási igazságtalanság ért, s egyszer helyre hozom. Amikor befejezte a középiskolát, egyetemre szeretett volna menni, de nem volt pénzünk. Ekkor határoztam el, hogy hazajövünk. A fiamnak a lelkére kötöttem, hogy nem mondhatja el, ki az apja. Azt viszont nem tudtam, hogy közben Feri is meghalt. Amikor megjelentünk, a húgom sírva ölelt magához, úgy fogadtak be a családba, mintha mindig velük éltem volna. A négy gyerek együtt vált érett emberré. Én közben állandóan igyekeztem véghez vinni a tervemet — egészen addig, amíg egy vacsoránál a fiam azt nem mondta: Tudjátok, olyan jó veletek. Valahol azt olvastam, hogy mindenki ártatlannak születik, és benneteket nem rontott el az élet. Talán akkor éreztem először, hogy a szégyenérzet erősebb lehet a gyűlöletnél. Még most sem tudok gyűlölet nélkül Feri fényképére nézni, de már nem fáj annyira az élet.
A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)