Minden út hozzá vezetett

Minden út hozzá vezetett

Megható, egyúttal felemelő érzés, ha koros ember vall érzelmeiről. Bizonyíték ez arra az igazságra, hogy az évek száma nem lehet akadály az érzelmek fellángolásában. Talán kisebb hévvel, mint húszévesen, de időskorban is megtörténik, hogy hevesebben ver a szív a szokottnál. A hajlott korú, szomorú beszélgetőtársam vallja mindezt, és egészen bizonyos, hogy nincs ezzel egyedül.

— Szinte naponta fedezek fel valamit, amit el kellett volna neki mondanom, de nem volt rá alkalmam, most meg már késő — kezdi elhomályosuló tekintettel. — Furcsa az élet, annyi minden belefér, amennyit az ember el sem tud képzelni. Ez alól én sem vagyok kivétel, sőt! Én sok esetben talán magam hívtam ki önmagam ellen a sorsot — de mindig harcba szálltam vele.

Egy munkáscsalád leszármazottja vagyok, és talán mert nem volt testvérem, egy kicsit lazább nevelésben részesültem. Már a katonaság előtt udvaroltam, és amikor tizenkilenc évesen kézbe vettem a szakmunkásdiplomámat, úgy éreztem, már régen a felnőttekhez tartozom. Nagyon szerettem a társaságot, jól daloltam, imádtam táncolni, tréfálkozni. Nagy baráti köröm volt, mindig mindenkit elfogadtam. A szüleim úgy neveltek, hogy hinni kell az embereknek, meg kell bocsátani azoknak, akik megsértenek, és szeretni kell azokat is, akik nem éppen szeretetre méltók. Az udvarlást is idejében — tizennégy évesen — kezdtem, már gyermekkoromban volt bennem valamilyen megmagyarázhatatlan izgalom. Állandóan attól féltem, hogy ha nem igyekszem, lemaradok valami jelentősről.

Nyolcadikos voltam, amikor megismertem őt, a „kis” hatodikost, de olyan éretten viselkedett, nem csoda, hogy iránta lángolt fel bennem az első szerelem. És elég sokáig tartott, majdnem négy évig udvaroltam neki. Csakhogy valamilyen gyerekes szóváltás miatt szétmaradtunk. Eleinte rossz volt, de lassan megszoktam, hogy már nem vagyunk együtt. Ők aztán el is költöztek a városból, és sokáig nem tudtam, merre van a családja. A középiskola befejeztével dolgozni kezdtem, majd beidéztek sorozásra. Kértem, minél hamarabb vigyenek el katonának. Azt akartam, hogy mielőbb túl legyek a kötelezettségeken, és szabadon élhessem az életemet. Húszévesen rukkoltam be. Amikor hét hónap múlva hazajöttem szabadságra, első este — valami belső sugallatra — elmentem a régi szórakozóhelyünkre. És találkoztunk. Úgy éreztem, mintha valaki hozzá irányított volna — és felmelegítettük a kapcsolatunkat.

Hazavárt a katonaságból, és gyorsan összeházasodtunk. Minden rendben volt, de én mégis kapcsolatba bonyolódtam egy munkatársnőmmel. Pedig őszintén mondom, nem szerettem belé, egyszerűen csak nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Akkor már volt két kislányunk, a feleségem is dolgozott, szépen éltünk. Azt hittem, a kis félrelépésem senkinek sem okoz kárt. De a feleségem megtudta, és néhány hónap magyarázkodás, mosolyszünet után elváltunk. Csak a válás kimondásakor jöttem rá, hogy nekem mellette van a helyem. Viszont már késő volt, no meg a férfiúi büszkeség is meggátolt abban, hogy lépéseket tegyek. Néhány hónap után megesküdtem a munkatársnőmmel, és nem sokra rá született még egy lányom. Időközben a volt feleségem a montenegrói tengerparton talált magának egy jól fizető állást, férjhez ment, és sokáig nem láttam. A lányaimat évente kétszer-háromszor elhozta hozzám. És ilyenkor — amikor hozta, illetve vitte őket vissza — nálunk aludt. Az új feleségemmel hihetetlenül normális volt a kapcsolata, bennem pedig ismét fellángolt a régi szenvedély. De nem volt lelkem elválni a páromtól. Éreztem, hogy a volt feleségemnek sem mindegy, de egészen addig, amíg az új férje hirtelen meg nem halt, egy szót sem szóltunk egymásnak az érzelmeinkről. Néhány hónappal a férje halála után a lányokkal visszaköltözött, és ekkor kezdődött a titkos, bűnös kapcsolatunk. Olyan szerelmes voltam, hogy szinte belebetegedtem. A viszonyunkról persze senki sem tudott, miközben az egész becstelen volt, de egyszerűen nem tudtuk egymást elengedni.

Nyolc évig tartott a kapcsolatunk. Amikor az idősebbik lányom nagykorú lett, meg is kérdezte tőlem, mi vonz az anyjához. Azt válaszoltam, magam sem tudom, de nélküle semminek sincs értelme. Azt mondta, ugyanezt kérdezte az anyjától, és majdnem ugyanezt a választ is kapta. Majd hozzátette: titeket minden út egymáshoz vezet. Amikor aztán a feleségem hirtelen meghalt, nem csak az elvesztése okozott kibírhatatlan fájdalmat. Az volt a legborzasztóbb, hogy a temetésére elmentem ugyan — hiszen a lányaim anyja volt —, de vissza kellett fojtanom a könnyeimet. Úgy éreztem, halálos sebet kaptam, mely sosem gyógyul be. Az idő persze végzi a dolgát, már harmadik éve, hogy meghalt. Én meg most is, hófehér hajjal, reszkető kézzel lapozom át a régi fényképalbumokat, közben pedig arra gondolok, talán nem is halt meg, csak meg kell tudnom, melyik úton juthatok el hozzá. Senkinek sem akartam fájdalmat okozni. Egyszerűen csak követni kellett az utamat, mely mindig hozzá vezetett.

 

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Minden út hozzá vezetett
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.15.
  • LXXIV. évfolyam 32. szám
Minden út hozzá vezetett
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.08.
  • LXXIV. évfolyam 31. szám
Facebook

Támogatóink