* Mikor szerettél bele a színpadba?

— Nagyon korán megtanultam olvasni, már négyévesen meséket olvastam fel az óvodás társaimnak. Az első élményem az volt, amikor az óvó néni kiültetett egy sámlira a többiek elé, mindenki rám figyelt, és úgy éreztem, én vagyok a legszebb meg a legokosabb. Ha visszagondolok az életemre, minden jel arra mutatott, hogy színész leszek. Gyerekkoromban otthon a nővéremmel eljátszottuk a Csongor és Tündét, egy-két rosszabb szerepet a szomszéd kisfiúnak, Muki nevű barátunknak is adtunk. Mindig ez foglalkoztatott: megmutatni magamat, bizonyítani, hogy valamire én is jó vagyok. Aztán nyolc- és tizenkét éves korom között hivatásos gyerekszínész voltam Szegeden, a gyerekszínházban, de őszintén szólva különösebb élvezetet nem találtam benne, sőt sokkal inkább csalódás volt közelről látni a színészeket. Látni, hogy sokaknak ez csak egy munka, melyet esténként el kell végezniük. De biztos van ebben valami törvényszerűség, mert a végén mégiscsak elmentem felvételizni a főiskolára.

* Ahhoz, hogy hiteles legyél a színpadon, őszintének kell lenned. Fáj-e ez a fajta őszinteség?

— Szerintem éppen ez hajt estéről estére a színpadra, hogy — ha nem is magamról beszélhetek, de mégis úgy érzem — minden szerepben én magam vagyok. Nincs az a képzetem, hogy szerepet játszom, hanem Kulka János vagyok, egy színész, akinek megadta a sors, hogy a saját érzéseit, gondolatait közvetítse egy-egy szereppel. Valamennyiszer úgy élem meg, hogy akit a színpadon alakítok, az én vagyok, az nekem fáj, annak én örülök, én vagyok szerelmes, engem nem szeretnek... Talán ez is az egésszel a gond, hogy túlságosan személyes ügyként kezelem a színészetet. Egyre nehezebb átlépni ebből az úgynevezett hétköznapi életből a színpadi létbe, miközben hiszem, hogy csak úgy lehet, hogy a teljes személyiséged vesz részt a szerepformálásban.

* Meglepődsz-e még, amikor felfedezel magadban egy-egy karaktert, hogy mindenki akit eljátszol, benned van?

— Szerintem mindenkiben minden megvan. Azokban az emberekben, akiknek nem adatott meg, hogy színészek legyenek, nagyon nehéz életük lehet, amiért nem tudják kitombolni magukat, aztán mindenféle hülyeségeket csinálnak. Ez egy elképesztően jó terápia. Kapsz egy szerepet, és egyszer csak rájössz, hogy ugyanúgy megvan benned a gonosz, a jó, a szép vagy a csúnya. Egy színész, ha éppen arra van szükség, fel tudja nagyítani magában a megfelelő tulajdonságot, ki tudja tombolni magát. Talán ezért is van az, hogy a hétköznapjaim unalmasak. Hiányzik a szabadság, de néha már azt gondolom, hogy nem is tudok vele mit kezdeni, annyira megszoktam, hogy mások osztják be az időmet. Ez egy eléggé szürke élet ahhoz képest, amilyet a színházban élek.

* Mi van azokkal a karakterekkel, akik nem szimpatikusak számodra?

— Azokat szeretem a legjobban, azok állnak tőlem legtávolabb, azokat értem a legkevésbé. Ilyen például A nép ellenségében a polgármester, akit játszom, akire sajnos elég sok példát lehet találni a mai Magyarország vezető politikusai között. Ez egy sötét alak, egy igazi politikus, a szó nem jó értelmében. Ha valami teljesen idegen tőlem, akkor az ez: másokat manipulálni, hazudni, tisztességtelennek lenni, alapvető erkölcsi normákat nem betartani. Ezt színpadon megélni, ennyire másmilyennek lenni, mint amilyen valójában vagyok olyan, mintha gyerek volnék, akit hagynak rosszalkodni. Azt csinálhatom, amit egyébként soha életemben nem csinálnék. Ezt nagyon élvezem.

* Az Autisták Országos Szövetségének a nagykövete vagy, és a közelmúltban a gyűlöletbeszéd ellen is felemelted a hangod. Kötelesség vagy küldetés ez a fajta társadalmi szerepvállalás?

— Apám volt ilyen harcos, igazságszerető alkat. A nővérem is ilyen, meg anyámtól is ezt örököltük. Szerintem ez inkább ösztön. Ha tényleg megadta neked az élet azt, hogy hallgatnak rád, akkor szerintem az embernek kötelessége ezt jó célokra fordítani. Nem csak arra, hogy még többen eljöjjenek a színházba, hanem arra is, hogy olyan ügyek mellé állj, vagy olyanok nevében szólalj meg, akiknek nem adatik meg, vagy akiknek nem hallják meg a hangját.

* Két új ’56-os alkotásban is játszottál: A vizsga és A berni követ című filmekben. Mindkettőben olyan ambivalens figurát alakítottál, aki egyrészt kiszolgálja a hatalmat, másrészt kiderül róla, hogy nem is ért vele egyet. Hogyan élted meg ezt a két karaktert?

— Szerintem ez egy úgynevezett puha diktatúra, tele van az ország olyan emberekkel, akiknél az éppen regnáló politikai hatalomhoz való hűség mindenféle saját meggyőződést, véleményt felülír. Úgy látom, hogy körülbelül ugyanitt tartunk ma is, éppen ezért érdekes ilyen szerepeket játszani. A vizsgában játszott ávós tisztnek egyetlen mentsége, hogy tényleg egy igazi hívő. Ha bármi felmentést adhatsz egy kommunistának — minthogy nyilván nem lehet —, akkor az az, hogy valaha, régen a kommunizmusnak is volt valami őszinte, gyermeki elképzelése arról, hogy egyszer majd mindenki egyenlő lesz, és igazságosság lesz. Természetesen ez egy tévút, de ez az ávós hitt benne, és sajnos hitt ezekben a módszerekben is. Az övé egy igazi tragikus sors arról, hogy valaki megrendül a hitében, becsapva végzi, ráadásul éppen az árulja el, akiben talán a legjobban hitt.

A nagykövet A berni követből egy puhább karakter. Nem gondolnám őt hívőnek, inkább egy ügyeskedő karrieristának, aki furcsa házasságban él ezzel a hűvös feleséggel, gyerek nélkül, és mániákusan rendet tart maga körül. És az is érdekes, hogy valaki kényszer hatása alatt egyszer csak elárulja magát, és kiderül róla, hogy egyáltalán nem hisz abban, amit szolgál. Nagyon hálás vagyok Köbli Norbinak ezekért a történetekért. Hogy a filmnek ilyen nagy sikere lett, és a közönség ennyire jól fogadta ezekben az ínséges, film nélküli időkben, szerintem nagy dolog, ahogyan az is, hogy végre nem úgy beszél az ötvenes évekről, hogy zászlókat lobogtatunk, és dübörögnek a tankok. Szerintem sokkal jobb, ha sorsokon keresztül mutatjuk be ezt a kort.

* Abból kiindulva, hogy a mai hétköznapokat éled, de közben a filmek révén belehelyezkedtél az ötvenes évek társadalmi miliőjébe, milyen párhuzamokat véltél felfedezni a jelennel?

— Amire már az előbb is utaltam: hogy úgy szolgálsz egy rendszert, hogy nem igazán hiszel benne. Ez az örök tömegvonzás kérdése. Az emberek könnyen a többséghez sodródnak, de igazi meggyőződés nélkül. Nem tudom, mi ez a magyar betegség vagy átok, hogy nem előre megyünk, hanem mindig csak a már ismert dolgokba lépünk vissza. Lehet, hogy ez is azért van, mert a társadalom nem dolgozta fel a történéseket, márpedig nem tudunk előre lépni addig, ameddig a múltunkkal nem számolunk el. Attól is félek, hogy ahogy telik az idő, egyszer csak el fogjuk temetni a múltunkat, és soha többet nem lesz rá mód, hogy szembenézzünk azzal, ami valójában történt, miközben ezek a sérelmek a jelent is mérgezik. Ezek a filmek azért is olyan fontosak, mert legalább megpróbálnak szembenézni a múlttal.

* Ezek szerint a film is egy-egy lépés lehet a feldolgozás, a továbblépés felé?

— Nem tudom megítélni, mekkora lépés, de túl azon, hogy egy jó szerepet eljátszhattam a filmben, ez is jó érzés. Szerintem ez a művészet dolga — természetesen az is, hogy gyönyörködtessen és szép történeteket meséljen, de egyúttal az is —, hogy nagyon élénken és frissen, naprakészen reagáljon arra, ami történik körülöttünk. Mert ha nem ezt teszi, akkor nem él, akkor az csak valami andalítás. Magam is nagyon szívesen megnézek egy jó musicalt vagy vígjátékot, nem gondolom, hogy csak ez a színház dolga, de a fő küldetése mindenképpen az, hogy arról beszéljen, amiben élünk.