„Annyira jók vagyunk, hogy ez már nekem is kellemetlen” — nyilatkozta a minap Aleksandar Vučić. A Pink Televízióban hangzott el ez a mondat, ez a szerénykedés celofánjába csomagolt dicsekvés. Mindez pedig annak kapcsán hangzott el, hogy január végén nyilvánosságra hozták: Szerbiában a decemberi átlagbér 49 970 dinár volt, 13,5%-kal nagyobb, mint a novemberi.
„Annyira jók vagyunk...” — mondta a kormányfő, és nem szakadt le a plafon.
Fülig érő mosollyal értelmezte a statisztikai adatot: „Jobban alakulnak a dolgaink, mint ahogyan várni lehetett volna, hiszen a nyugdíj és a közszférában dolgozók fizetésének csökkentése ellenére nőtt az átlagbér.” Ez pedig szerinte nem más, mint a kormány intézkedéseinek első eredménye. Másfelől annak a bizonyítéka, hogy a munkaügyi felügyelőség és az adóhatóság komolyan végzi a munkáját. „Hol él ez az ember? Miről beszél?” — kapkodtuk a fejünket másnap, amikor az írott és az elektronikus sajtóban megjelent a nyilatkozat. „Normális egyáltalán ez a Vučić?” — kérdezték a szabad szájú hozzászólásokról ismert közösségi oldalon. Sokuk szerint ugyanis a nyilatkozat köszönő viszonyban sincs a valósággal. S mint ilyen, fölér egy arcul ütéssel, a polgárok sértegetésével: sérti minden értelmes szerbiai ember intelligenciáját.
Sérti, mert azt akarja elhitetni velünk, hogy 2 x 2 az 5. Nincs szükség közgazdászdiplomára, hogy tudjuk: egyetlen hónap alatt nem történt csoda — sem a gazdaságban, sem a kereskedelemben stb. Ott a bérátlag mindig alacsonyabb, mint a közszférában. Ha pedig nem történt csoda, akkor hogyan lehetséges? Nyilván úgy, hogy a december a tizenharmadik fizetés, a bónusz, illetve a mindenféle juttatások kifizetésének hónapja — nemcsak a bankszektorban, de bizony abban a közszférában is, amelyre a kormány megszorításai vonatkoznának. Nyílt titok: suttyomban, suba alatt a közvállalatokban is mindenféle csöndes kifizetésekre került sor, hogy 2014. december 31-ére egyetlen dinár se maradjon a cég folyószámláján.
Arról nem is szólva, hogy a korrupcióellenes ügynökség szerint Szerbia legrangosabb tisztségviselői rendre azt mondják: sem a vagyonállapotukban, sem a bevételeikben nem volt változás! A decemberi fizetésükben sem? Valóban? Csak a legszegényebbekre vonatkozik a kötelező nadrágszíjszorítás?
Hogy is van ez? — kérdezzük naponta. Felháborodásunkat csak tetézi, ha a minden lében kanál kormányfő ilyen és hasonló nyilatkozatokkal akarja nekünk bemagyarázni, hogy 2 x 2 az 5. Minden lében kanál, mondom, és ellentétben AV-vel, én őt nem sértegetem. A minden lében kanál szinonimái: kotnyeles, locsi-fecsi, pletykás, bőbeszédű. Én nem vonom kétségbe nyilvánosan az értelmi képességeit, az érzelmi vagy az elmeállapotát. Csak azt szeretném, ha visszafogná magát. Ha kevesebbet nyilatkozna. Megköszönnénk, ha fölül tudna kerekedni azon a kényszeres késztetésén, hogy neki mindenről (a nap huszonnégy órájában) el kell mondania a véleményét, a meglátását, az érzéseit, sőt még a családjával kapcsolatos dolgokat is.
Hálásak lennénk, ha olykor-olykor inkább hallgatna. Mire volt jó például, hogy a svédországi útja előtt (befektetőket szeretett volna idecsábítani) azt nyilatkozta: „Szerbiában mindenki csak munkahelyet akar magának és a rokonainak, de senki sem akar dolgozni” — azaz mind munkakerülők vagyunk. És mire jó a sajtóban nekimenni a görögországi választások nyertes politikusának, amiért „a népnek várkastélyokat és városokat (kule i gradove) ígér”? Hiszen pontosan ezt tette, illetve folyton teszi ő maga is! Ilyen például a Belgrád Víziváros grandiózus terve, a Déli Áramlat (Putyin már lemondott róla) vagy a Budapest—Belgrád-gyorsvasútvonal is. Ez annak a jellemző példája, amikor egy politikus a másik szemében a szálkát is észreveszi, a sajátjában azonban még a gerendát sem.
„Inkább hallgatott volna” — írja legújabb kommentárjában (Kule i gradovi) az Autonomija portálon Miloš Vasić is Vučić „görög kirohanása” kapcsán. Elmagyarázza: Görögország új miniszterelnöke felülvizsgálná Pireusz kikötőjének bérbeadását Kínának. Ha ugyanis a kínai bérlet ügye meghiúsul, a Pireusz—Belgrád-gyorsvasútvonal kiépítésének terve is füstbe fog menni. Azzal pedig okafogyottá válik annak az álomnak a valóra válása is, amelyet a szerbiai államfő már előre a saját sikereként könyvelt el: a Belgrád—Budapest—gyorsvasútvonal megépítését. Ha valakinek szívügye ennek a vasúti szakasznak a korszerűsítése, ha valaki szurkol ennek a létrejöttéért, akkor azok mi, vajdaságiak vagyunk. Ezért bólogatunk: inkább hallgatott volna. Ezért is szeretnénk, ha a jövőben gyakrabban tenné, hogy meg sem szólal.
