Minden évszaknak megvan a maga szépsége és szeszélye is

Minden évszaknak megvan a maga szépsége és szeszélye is

A muzslyai tanyavilág az 1950-es évek közepe táján kezdett elnéptelenedni. Az akkori Deonicán iskola is működött, szinte utcasorban álltak a tanyák.

Azokból az időkből már csak a romos épületek vagy a kis zöld oázisok jelzik, hol is lehetett egykor egy-egy házcsoport. Mostanában viszont úgy látszik, újra benépesül a határ, hétvégi házak épülnek, az aszfaltút és a villanyáram pedig jelentősen megkönnyíti a mindennapjait azoknak, akik továbbra is a tanyavilágban szeretnének élni.

Erdei Ferenc 1970-ben költözött ki a tanyájára. Valójában csak helyet cserélt az édesanyjával és a mostohaapjával, akik a faluba települtek, ő pedig tizenhét évesen a határba került. Onnan vonult be a katonaságba, és oda is jött vissza, amikor letelt a bakaság. Később a tanyára hozta a menyecskét, Katalint, aki Telecskán született, és Ferenc nagyanyja szomszédságában lakott.

— Nagyon szeretem a természetet, a jószágokat, talán azért is döntöttem el, hogy a tanyán maradok. Csönd van, nincs az a falusi zúgás, egyszerűen jó és szép itt. A helyzet mindig másként alakult, fiatalkorunkban rengeteg munkát vállaltunk, sok jószágunk volt. Minden vágyunkat meg szerettük volna valósítani, de bekövetkeztek a háborús idők, és azóta mindig csak visszaestünk. Most már, hogy idősebbek lettünk, csak arra törekszünk, hogy fennmaradjunk. Manapság a tanyatelep körüli tizenegy hektáros területet munkáljuk. Van tehenünk, borjúnk, néhány disznónk és baromfink. A gyerekeink feltalálták magukat, a fiunk megnősült, Lukácsfalván él, a lányunk pedig férjhez ment Erzsébetlakra, ott két kis unoka is van — mesélt sorsukról Ferenc, majd hozzáfűzte, hogy a gyermekeik is a tanyán nőttek fel, később pedig a nagyszülőktől jártak iskolába. Azt is elmondta, hogy soha nem vágytak a falusi életre, ám a villanyáram hiányzott nekik. Viszont körülbelül hat éve ez a gondjuk is megoldódott, és — mint mondta — meg sem fordul a fejükben, hogy beköltözzenek a faluba.

Arra a kérdésre, hogy melyik évszakban a legszebb a tanyán, csak annyit válaszolt: mindegyiknek megvan a saját szépsége, de a szeszélye is. Nyáron például nem jó a nagy kánikula, télen viszont a hosszan tartó zimankó. Általában sokan megfordulnak náluk, betérnek a vadászkollégák, és elbeszélgetnek. Régebben, húsz-huszonöt éve, senki nem élt a környezetükben, de ma már vannak szomszédok, úgyhogy ha valami kell nekik, van kihez fordulni.

Katalinnak gyermekkorában is dolgoznia kellett, tizenkét évesen állt munkába. Erre az időszakra azonban nem szívesen emlékezik vissza, mert az édesapja gyakran a pohár fenekére nézett, ami miatt sokat szenvedett a család. A muzslyai határban Ferenc feleségeként töltötte be a tizennyolcadik életévét, 1976-ban kerültek össze. Azóta negyven év telt el, és megszokta a tanyasi életet. Nem vágyik másra. Manapság úgy van vele, hogy amit el tud végezni, azt megcsinálja, amit pedig nem, az megmarad másnapra. Amióta infarktusa volt, egy kissé visszafogottabban dolgozik.

— Minden reggel, amikor felkelünk, megvan a saját dolgunk. Én begyújtok, megfőzöm a kávét, megisszuk. A férjem elmegy megfejni a tehenet, majd kitakarítjuk az istállót, és a disznóknál is besegítek. Utána a benti munkát végzem el: főzök, mosogatok — mesélte Katalin. Beszélgetés közben arra is kitértünk, hogy már nagyon elege van a télből, mert a betegsége óta fázósabbá vált. Minden szombaton bebiciklizik a faluba, hogy eladja a piacon a tejhasznot meg a tojást, és ha rendelnek, akkor baromfit is vág. Amikor esős, havas az idő, akkor a fia szokta bevinni az árut. Ha sáros a talaj, a férje segít kitolni a kerékpárt a zúzott kővel felszórt útig, de az aszfaltút sincs messze a tanyától.

Katalin sajtot, gömölyét, vajat, többfajta túrót és igazi tejfölt készít. A vevők már jól ismerik, várják a termékeit. Karácsony előtt negyven gömölyét értékesített. A kis, kúp alakú tejtermék szikkadás közben is érik, érdekes ízt kap.

A beszélgetésből kiderült, Katalin fiatalasszonyként tanult meg főzni, mert lány korában dolgozni járt, a műszak reggeltől estig tartott. A szövetkezetben az alkalmi munkák mindegyikét kipróbálta, kapálni, szénát hordani, „metlicázni” jártak, szedték a kukorica virágját, dohányosban alkalmazták őket.

A negyven év alatt az volt a legnehezebb számára, amikor takarékoskodni kellett a tévénézéssel, mert a szerkentyűt akkumulátorral működtették. A legszebb időszak pedig akkor volt, amikor rengeteg jószágot neveltek. Annak idején — mint mondja — öröm volt dolgozni. Néha hatvan borjú is volt az ólban, valamint a kocák, a malacok és a disznók sem hiányozhattak a gazdaságból. Akkor legalább tudták, miért dolgoznak, hiszen mindennek megvolt az ára. Ha leszállították a jószágokat, rögtön megkapták a pénzt.

Azt is megtudtam, hogy a gyerekeik soha nem voltak elkényeztetve, őket is a munkára szoktatták. Egészen kicsi korukban, ha végezelődtek, akkor is ott voltak körülöttük. Ma már a kapcsolattartás is könnyebb, mobiltelefonon felhívják egymást, beszélgetnek, mintha ott volnának.

Közben Ferenc elmondta, hogy 1976 óta vadász. Hobbijáról le nem mondana, vasárnaponként mindig összejönnek a kollégáival. Szerinte a vadállományban megcsappant az őzek száma, viszont vaddisznóból továbbra is sok van. Róka és sakál is él a környéken, elég sok vasárnapi ebédnek valót vittek el tőlük.

A kutyákat a járókelők miatt nappal láncon tartják, de éjszaka elengedik őket. Az öt kutya között olyan is van, amelyik nappal összeszedné a tojást. A tanyán sohasem féltek, éjjel-nappal nyitva áll az ajtajuk. A környéken nemrégiben azokat a tanyákat fosztották ki, amelyekben nincsenek állandóan ott a gazdák.

Ott-tartózkodásom végén a biztos vízforrásra terelődött a szó, azaz a gémeskútra, mely már a harmadik generációt szolgálja ki. A pumpás kutat télidőben ki kell olvasztani, de az ásott kútból mindig lehet vizet meríteni. Ma már csak a jószág itatására használják, habár Ferenc azt állítja, abból a vízből lehet a legfinomabb hús- és bablevest főzni, illetve a napon savanyított uborkának is a gémeskútjuk vize adja meg a zamatát.

Bevallom, a muzslyai mezőőr, Lázár Imre sugallatára látogattam el Erdeiékhez. Még sürgetett is, mondván: ha megenged az idő, akkor már nem biztos, hogy kijutunk hozzájuk... De szerencsére sikerült.


A szerző felvételei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink