Míg az emberek egy részének az óceán olyan megszokott látvány, mint másnak a fák vagy a házak, mások bizonyos időközönként a tengerre vágynak. Számunkra teljesen természetes, hogy átlátszó vízsugár folyik a csapból, a bolygó egyes részein viszont az emberek kénytelenek piszkos vízzel oltani a szomjukat és tisztálkodni. Tudunk olyan területekről is, ahol a víz ritka kincsnek számít, melyért hosszú kilométereket kell megtenni.
2021 augusztusában, a várandóságom nyolcadik hónapjában sokat gondoltam azokra, akik ritkán jutnak tiszta vízhez, egyik napról a másikra ugyanis elfogyott a víz a házunk fúrt kútjából. Utólag rájöttünk, hogy emiatt volt gyenge a nyomás, a víz ezért volt barnás színű és rossz ízű. Áldottam a futrinkaságomat, hogy korábban kimostam a babaruhákat, hiszen a víz hiányával a mosógép is éves szabadságra ment. Kapkodó telefonálgatások sora kezdődött, mivel gyorsan eldöntöttük, rácsatlakozunk a városi vízhálózatra. A kedves olvasónak nem kell részleteznem, hogy ez nem egyik napról a másikra történik, addig viszont hatalmas szükségünk volt a vízre, főleg az augusztusi kánikulában.
A férjem mindennap hordta haza a település központjában található kútról a vizet, viszont így is igénybe kellett vennem a barátok és a szomszédok segítségét. Estefelé a hónom alá kapott szennyeskosárral vagy a neszesszerrel átgyalogoltam egyikőjükhöz, vagyis beléptem a XXI. század kapuján. Jobb sorom volt, mint Ágnes asszonynak, nem a patakban kellett mosnom, de zavart ez a szűkösség, hogy minden deci víz ki volt számolva. Számomra amiatt is nehéz volt, mert nagy vízivó vagyok, a kutyáinkról nem is beszélve.
Miután bevezették a házba a vizet, ismét gazdagnak és teljes életet élhető embernek éreztem magam. Olyanok vagyunk mi, emberek, hogy mindent akkor értékelünk igazán, amikor az nincs. Korábban sem pazaroltuk a vizet, és ez óta az eset óta még inkább megbecsülöm.
Március 22-e a víz világnapja. Törekedjünk arra, hogy mindenkinek jusson a folyékony ezüstből, mert nélküle nincs élet.
