Vékony Lajos keramikus- és képzőművész ötvennyolc éve végzett az újvidéki Iparművészeti Szakközépiskola kerámia szakán, huszonöt évig dolgozott tanárként, számos művésztelep résztvevője volt. Önálló és közös tárlatai hazánkban és külföldön is voltak, munkáját számos díjjal ismerték el — legutóbbi az életműdíj, melyet az Újvidéki Iparművészek és Formatervezők Egyesületétől kapott.  

A művész úr a műtermében fogadott, frissen sült pogácsával kedveskedett, és az alkotásai között beszélgettünk a művészetét meghatározó történésekről. Először a kezdetekről kérdeztem.

— Almási Gábor szobrászművész lánya, Magda volt a rajztanárom Topolyán, ott fejeztem be az általános iskolát. Vitt bennünket gölöncsérhez 1950-ben, Bakos Mihály műhelyébe. Nagyon sokat segített az ösztöndíjban is, hogy Topolyától kapjak támogatást, nélküle sehova nem jutottam volna. Amikor díjakat kapok, mindig a középiskola jut eszembe, hogy milyen jó tanárok oktattak. Ötödikes voltam, a szobrásztanárunk, Ljubomir Denković pedig kijelentette, aki kitűnő lesz, annak megmintázza az arcképét. Kitűnő lettem, és meg is csinálta, a műhelyemben a mai napig megvan az alkotás. Az ilyen jó viszony egy tanuló és a tanára között szinte hihetetlen. Újvidéken el is jött egy kiállításomra, egyébként tíz év korkülönbség van köztünk. Azt kell hogy mondjam, nagyon jó volt az iskola. Én voltam az utolsó előtti generáció, mely be tudta ott fejezni a kerámiát, mert aztán megszűnt, egyszerűen drága ez a szakma. Kilenc keramikus volt Szabadkán, néhányan meghaltak vagy elmentek, a többiek korosak, nem nagyon dolgoznak, én viszont állandóan.

* Számos figurát, kerámiaszobrot, dísztálat, absztrakt művet készített már, melyek kompozíciójában rendszerint fém, terrakotta, fa, üveg és porcelán is szerepel. Honnan jön az ihlet?

— Elég sok figuratív dolgot készítek, de ezek az üvegberakásos művek hozták meg a sikert. Amikor az iskolában tanítottam, a Đerdapon voltunk, és a Duna-parton rengeteg kimosott fát láttunk, a gyerekekkel összeszedtük őket, és beépítettem a kerámiába. A képzelettől függ, mindenféle tárgyat könnyen berakok a kerámiába, úgy, mint valamilyen installációt, de ez egyben van. Kezdetben mitológiával indultam, az ötlet nem hiányzik, minden inspirál, alkotásra késztet. Régebben nagyon sok használati tárgyat készítettünk, amikor még jól el lehetett adni, de most már nem lehet, és inkább a művészeti ágazatra tértem át. Vannak megkezdett sorozataim, azokat próbálom bővíteni. Vannak mitológiai témájúak, mint például Odüsszeusz, Zeusz, Pygmalion, A három grácia, de foglalkozom vallási és történelmi témákkal, irodalmi személyekkel is. A szobrokhoz általában tálakat is készítettem. Két bronzomnak nagyon örülök, az egyik a szabadkai Jézus, a munkás plébánia udvarán van, egy Szent István-dombormű és a bánáti Tordán egy Szent István-mellszobor. Felkértek, hogy készítsem el a Dr. Prokes Mihály-jutalomérmét, megcsináltam, ki is öntötték. Sokan kérdezték, van-e folytatás, mondtam, nincs, ha nincs megrendelés. Szerbiában nagyon jó keramikusok vannak, nagy a konkurencia. Az ismétlés sem érdekel engem, mert vannak olyan művészek, akik amit eladnak, azt megismétlik, vagyis újra megformázzák, hát nekem ahhoz nincs kedvem.

* Az évek során több művésztelepnek is tagja volt, miben voltak ezek különlegesek?

— Régebben ezek nagyon jól működtek, és csoportban alkotni különleges élmény. Kishegyesen tíz-tizenegy alkalommal voltam, öt olyan munkám van a gyűjteményben, amely megmaradt. Kecskemét is nagyon érdekes volt, a Képzőművészeti Találkozó keretében jutottam át a Nemzetközi Kerámiastúdióba, ott készültek a kis pirogránit és porcelánfiguráim. Horvátországban, Grožnjanban nagyon szép volt a galériánk, egy fallal volt körülvéve, csodálatos kilátás nyílt a domboldalra, olyan kacskaringós utat láttunk, mint a reneszánsz festményeken. Ahány művésztelep, annyi történet, az egész életem izgalomból és munkából áll. Voltam Szlovéniában, Lendván, ott nem volt kemence, csak téglagyár, és a téglagyári agyaggal dolgoztam. Makóra kilenc évig visszajártam, az volt a csúcs. Az ottani koncepció szerint makói és a környékbeli országokból érkező magyar művészek alkottak, volt mit mesélni egymásnak. Aztán megszűnt, és 600 anyag került a Magyar Kincstár tulajdonába, a makói József Attila Múzeumban őrzik ezeket a munkákat. 31 nagy munkám készült ott kilenc év alatt. De a kézdivásárhelyi és a bácsfeketehegyi művésztelep is érdekes volt, végeredményben a semmiből csináltunk valamit.

* Miből áll az alkotás folyamata?

— Először kiválasztjuk a témát, Makón például ez az államalapítás volt, majd neki kellett fogni a kutatásnak — nagyon gyatrán tanultuk a magyar történelmet, úgyhogy utána kellett olvasni. Húsz nap állt rendelkezésünkre, hogy elkészüljön az alkotás. Ennek a kellemetlensége, hogy meg is kell száradnia, mert ha nem, akkor szétdurran, mint egy bomba. Kell neki a száradási idő, főleg, amikor 10 kg agyag van egy figurában. Aztán következik az égetés, a mázas kerámiának elég 800-900 fok, a pirogránithoz hasonló samotthoz viszont 1200-1300 fok is kell. Festeni nem lehet nyersen az agyagot, először ki kell égetni terrakottára, és azután festeni, de van olyan eset is, hogy nem elég egyszer, hanem háromszor kell égetni. Ami az anyagot illeti, én maradtam ennél a kecskeméti samott agyagnál, de más anyagokat is használok. Volt egy olyan periódusom, ahol direkt kombináltam a porcelánt és a könnyen olvadó anyagokat. Amikor megismertem a porcelánt a kecskeméti stúdióban, akkor gondoltam, ebből nagyon szép ékszereket lehet készíteni, és divatékszereket is csináltam.

* Élete során az elismerések sem kerülték el, legutóbb életműdíjat kapott az Újvidéki Iparművészek és Formatervezők Egyesületétől. Ezeket hogyan fogadta, melyikre a legbüszkébb?

— A makói művészteleptől kaptam díjat, melynek nagyon örültem. A Jugoszláv Kerámiai Triennálén tizennégyszer vettem részt, tizennégyszer zsűriztek, és mindig bent maradtam, ami nagy boldogsággal töltött el. Szabadkán az önálló kiállításomra kaptam a Pro Urbe díjat 2017-ben. A makói művésztelep tárlatán egyik alkalommal odajött hozzám egy hölgy, hogy neki tetszenek a tálaim, és vállalnék-e sorozatot. 15 dísztálat készítettem neki, nagyon megköszöntem, hogy rendelt tőlem, és segítette a művészi fejlődésemet. Az életműdíjhoz három nagydíjra volt szükség, azok is megvannak.

* Hallhatnánk valamit a terveiről is?

— Csinálom tovább, vannak ötleteim, most a víz mindent mos téma foglalkoztat. Amikor 2008-ban elmentem nyugdíjba, betagosodtam a gyűjtőkhöz. Porcelánt, fémet, pénzt gyűjtök, numizmatikával foglalkozom. Ötven éve vagyok tagja az Iparművészeti Egyesületnek, melynek azt köszönhetem, hogy minden évben kiállítási lehetőséget kapok, egyik évben van a Forma, a másik évben az Őszi Szalon.

Szalai Attila felvételei