„Mindannyian nagyon szeretünk hazajárni”
Fehér Márta
2021.09.10.
LXXVI. évf. 36. szám
„Mindannyian nagyon szeretünk hazajárni”

Már harminchat éve kint vagyok Oxfordban, ám minden évben hazajárok, itthon töltök egy hónapot. Valahogy erre eddig senki sem figyelt fel. A volt gimnáziumi osztálytársaim jelöltek a díjra, illetve a Szabadkai Matematikusok Egyesülete. Nagyon örülök, és hatalmas megtiszteltetés számomra. Interjú Süli Endre matematikussal, Szabadka város Pro Urbe díjasával.

* Hogyan szerette meg a matematikát, miként kezdte érdekelni? Hiszen a legtöbb ember számára ez a tudomány egy szinten túl megfoghatatlan, érthetetlen.

— Nekem az elemi iskolában borzasztóan unalmasak voltak a matematikaórák. Ötösöm volt, de nem szerettem, nem élveztem. Azt hiszem, hogy az általános iskolákban egyrészt egy bizonyos szinten túl vagy alatt a gyerekek nem kapnak semmit, másrészt azt sem magyarázzák el nekik, hogy milyen fontos alkalmazási területei vannak a matematikának — nem azért van, hogy az emberek csak úgy számolgassanak valamit. (Ezek szerint ön az iskolában egy meg nem értett zseni volt? — Dehogy! Az öcsém szerint szorgalmas vagyok.) A középiskolában szerettem meg ezt a tantárgyat, volt egy nagyszerű tanárom, Vermes Mihály. Fiatal tanár volt, tele energiával. Ő ültette belém a matematika iránti szeretetet. A középiskola harmadik-negyedik osztályában döntöttem el, hogy matematikus leszek. A szüleim nem voltak elragadtatva ettől az ötlettől, az volt a kérdésük, hogy akkor mit fogok dolgozni. Emlékszem egy esetre, magyartanár édesanyám (aki most kilencvenegy éves, és itt lakik a Kertvárosban) beszélgetett egy kollégájával, és megemlítette neki, hogy matematikusnak készülök. Ez a másik tanár — matematikus! — a következő kérdést tette fel neki: akkor mit fog a fia tanulni, hiszen a matematika teljesen befejezett, amit mi tanítunk az iskolában, az a csúcs, azon felül nincs semmi. De kitartottam az elhatározásom mellett. Borzalmasan sok türelem kell hozzá. Vannak olyan problémák, amelyeken az ember éveken át dolgozik, voltak munkáim, melyekkel hat-hét évig foglalkoztam. A szakterületem neve: parciális differenciálegyenletek numerikus módszerei.

* Külön-külön értem a szavakat, de együtt nem mondanak semmit…

— A parciális differenciálegyenletek bonyolult egyenletek, melyek a természetben lefolyó folyamatokat képesek leírni. Például azt, hogy itt a fejünk felett borús felhők vannak, és ezek a felhők mozognak. Ebből látjuk a holnapi időjárást, ahogyan a klímaváltozást is. Ezt úgy végzik el, hogy ilyen bonyolult parciális differenciálegyenleteket oldanak meg komputereken.

* Jól értem, tehát ezzel ki tudják számítani, mikor olvadnak el az Északi-sarkon a gleccserek?

— Pontosan így! Vagy hogy folytassam a példákat, a hanghullámok terjedését, ahogy mi itt beszélgetünk, azt is le lehet írni a matematikával, az is egy parciális differenciálegyenlet megoldása. Ezek az egyenletek olyan bonyolultak, hogy az ember nem tudja leírni a megoldásukat, sok esetben nincs is bizonyítva, hogy az egyenletnek van megoldása, viszont meg kell oldani, mert a holnapi időt előre kell jelezni. Én azzal foglalkozom, hogy közelítő módszereket keresek ezeknek a bonyolult egyenleteknek a megoldására, melyeket aztán komputerekbe lehet betáplálni, és ezek alapján a közelítő módszerek alapján az ember prognosztizálni tudja, hogy esik-e majd holnap az eső. (Tehát amikor szidjuk a meteorológusokat, akkor magát is szidjuk? — Engem személy szerint ne szidjon senki, mert én az elméleti dolgokkal foglalkozom — mondja nevetve.)

* Milyen egy munkanapja? Reggel 8-tól délután 4-ig ül a számítógép előtt, és ezekkel a bonyolult egyenletekkel foglalkozik?

Dehogy! A napom változóan kezdődik, attól függően, hogy van-e előadásom vagy értekezletem délelőtt, vagy nincs, és a tudományos munkát valahogy be kell illeszteni a kötelezettségek közé. Az utóbbi időben igyekszem legkésőbb este 11-kor ágyban lenni, mert ha tovább dolgozom, egyszerűen nem tudok aludni, a matematika forog tovább a fejemben. De ha a nap folyamán nincs előadásom, értekezletem, vagy nem beszélgetek doktoranduszokkal, akkor matematikával foglalkozom, egy bizonyos problémán gondolkodom. Most pillanatnyilag olyan folyadékok foglalkoztatnak, amelyek nem úgy viselkednek, mint a víz — itt van előttünk például ez a kézfertőtlenítő vagy a festékek, a különféle gélek, a fogkrém. Ezeknek rengeteg ipari alkalmazásuk van, de nem foglalkozom velük, hanem a dolog matematikai része érdekel.

* Hogyan került Oxfordba?

— Szabadkáról a belgrádi természettudományi karra iratkoztam, a magiszteri fokozatot is ott szereztem, majd a hat egyetemi év után elmentem katonának. Közben a magiszteri mentorom a Politikában rábukkant egy hirdetésre, a Brit Tanács ösztöndíjakat hirdetett Angliába, és azt javasolta, hogy pályázzam meg. Sikerült megnyernem az egyéves ösztöndíjat. Aztán furcsán folytatódik a történet: A tanács Manchesterbe akart küldeni egy professzorhoz, aki szabad évet akart kivenni az egyetemről, ezért azt mondta, nem fogad el vendégdiákot. Elküldtek a Readingi Egyetemre, egy hónapot töltöttem ott, amikor az ottani tanáromat kinevezték Oxfordba katedrafőnöknek, és mivel vendégdiákja voltam, kötelességének érezte, hogy engem is magával vigyen. Az egy év leteltével visszakerültem Szerbiába, 1985 márciusában befejeztem a doktorátusomat, és kaptam egy levelet a volt tanáromtól, hogy konferenciát tartanak Readingben, menjek. Meghívott ebédre, utána sétáltunk egyet az esőben, s amíg gyalogoltunk a sárban, azt mondta, lesz egy tanári állás Oxfordban, pályázzam meg. Egy hónapra rá felajánlották a munkát.

* Azóta tanít töretlenül? Nem fáradt bele?

— Soha! Nagyon szeretek fiatalokkal dolgozni. Igaz, pandémiás időben egészen más, mint ott állni a katedrán, nézni a gyerekek szemébe, látni, hogy megértették vagy nem azt, amiről az ember beszél — ez nagyon fontos, ilyen szempontból az online oktatást nem tartom ideálisnak. A diákjaink szerteszét vannak a világban, Kínától Amerikáig, Ausztráliától Új-Zélandig, az ember nem tud egy olyan időpontot találni a nap folyamán, amikor mindannyian ébren vannak! Így nem marad más, mint felvenni az előadásainkat videóra, melyet a hallgatók letölthetnek az egyetem honlapjáról.

* Voltak/vannak szerbiai vagy vajdasági hallgatói, munkatársai?

— Egyetlenegy szerbiai kollégám van, Vladimir Marković, aki Belgrádból származik, de Amerikában végezte a tanulmányait. Szerbiai doktoranduszom is volt, aki már el is helyezkedett Angliában, de magyar nem.

* A családi életét hogyan alakította az oxfordi munkalehetőség? Kötődnek Szerbiához?

— Szerbiában nősültem meg 1983-ban, a fiunk is itt született abban az évben, még mielőtt doktoráltam volna, a kislányunk pedig már kint 1991-ben. Amikor felkínálták nekem az oxfordi munkát, zavarba jöttem, mert ez nem volt tervben. Felhívtam a feleségemet, hogy most mit csináljunk, a válasza pedig ez volt, idézem: „Hülye vagy? Olyan világos, hogy mit kell tennünk, megyünk! Azért ez nem volt olyan egyszerű, mert én egy évet egyedül voltam kint, a feleségem és a kisfiam 1986-ban jöttek utánam. Olga belgrádi származású, arab—török szakos nyelvész, de Angliában nem dolgozott, a gyerekek nevelésével töltötte az idejét. Ő a biztos háttér, nem tudtam volna ilyen komolyan foglalkozni a matematikával, ha a feleségem nem lett volna ilyen segítőkész, megértő és elfogadó. Nagyon hálás vagyok neki ezért. Otthon szerbül beszélgetünk, a két gyerek vagy szerbül, vagy angolul kommunikál egymással, magyarul sajnos nem tudnak, a feleségem ért egy kicsit. A fiam, Fedor, az elemit és a középiskolát Oxfordban végezte, már ötévesen észrevétlenül megtanult olvasni, könyvmoly volt, művészi pályára szeretett volna menni, és visszatért Szerbiába, dramaturgiát végzett a Belgrádi Egyetemen, színműíró és dramaturg. A kislányunk a Norwichi Egyetemen politológiát végzett, ott is magisztrált, az idén pedig az Oxfordi Egyetemen fejezi be a doktorátusát, Szerbia natalitási problémáival foglalkozik. Mi mindannyian nagyon kötődünk Szerbiához, de az egész családnak kozmopolita felfogása van. Szeretek több forrásból tájékozódni az itthoni történésekről, és mindannyian nagyon szeretünk hazajárni. Főleg Szabadkát szeretjük.

Fényképezte: Szalai Attila

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..