A helyszín a ’80-as évek Amerikája, ahol egy koreai család próbál boldogulni, új életet kezdeni. Arkansasba mennek, ahol mezőgazdaságból szeretnének új egzisztenciát és identitást építeni maguknak. Jacob Yi (Steven Yeun) egy kissé túlzott naivitással vág bele az ismeretlenbe, hogy kétgyermekes apaként és férjként teljesítse be az amerikai álmot. Feleségének csak annyit mond, ez az új otthonuk: egy civilizációtól távoli, viszonylag nagy terület. A nézőt ettől a pillanattól fogva magával ragadja a kettősség érzése. Ami elsőre idillinek és gyönyörűnek tűnik, valamint az önfeledt szabadságot sejteti, egyúttal emberfeletti feladatnak látszik.
Hőseink hiába próbálnak jó képet vágni, végig úgy érezzük, valamiért ez a család kudarcra van ítélve. Már várjuk a velük szembeni első rasszista megnyilvánulásokat, melyek legnagyobb meglepetésünkre nem igazán érkeznek. Legalábbis nem hangsúlyosan — mivel a Minari nagyon nem erről szól. A család ehhez túlságosan távol él mindentől és mindenkitől. Éppen emiatt Yiék mindennapjait már az elejétől fogva baljóslatú felhők lengik be, mi pedig legfeljebb abban reménykedhetünk, hogy valamit csak sikerül megvalósítaniuk idilli terveikből anélkül, hogy tragédia történne.
A férj lelkesedését több ponton is letöri a felesége, Monica (Han Ye-ri) időnként felszínre törő elégedetlensége. Úgy érzi, gyermekeik itt nincsenek biztonságban, hiszen semmiféle közösség, de még egy orvosi rendelő sincs a közelben. Jacob azonban hosszú távon eltántoríthatatlannak tűnik. Azért jött Arkansasba, hogy szülőföldje zöldségét, azaz a minarit, a fűszerezett koreai vízitormát termessze meg Amerikában, és nem hajlandó feladni, hogy vállalkozását sikeressé tegye. A történetbe nem sokkal később belép Monica anyja, Soonja (Yuh-Jung Youn), aki nem könnyíti meg a házaspár boldogulását. Jacobot a felesége győzi meg arról, hogy anyósa odafigyelhet majd a gyerekekre, az igazság viszont az, hogy nejének egy másik felnőtt közelségére van szüksége.
Lee Isaac Chung filmje a férj és a kétségbeesett feleség párkapcsolatának leépülését mutatja be rendkívül finoman és érzékenyen, ebben ugyanis a rendezőnek bőven van saját élettapasztalata. A Minari valójában Lee Isaac Chung személyes története, mellyel saját — és főleg szülei — démonaival igyekezett szembenézni. Ezért is érezhetjük úgy, hogy a kamera látványosan sokszor mutatja a hétéves David (Alan Kim) nézőpontját. Az alkotás tehát egy gyermek naplója, melyben ugyan semmi sincs részletesen kibeszélve — ahogyan általában a gyermeki félelmek vagy traumák sem —, mégis egy csendes, melankolikus emlékezés a gyerekkorra.
A vizuális élményre sem lehet panasz. A Nomadland után a Minari is a meditációs hatású ábrázolásra helyezi a hangsúlyt, a táj kietlensége, zordsága, mégis ősi erejű szépsége marad meg bennünk a leginkább, miután megnézzük a filmet. A Minari tavaly megnyerte a Sundance filmfesztivál fődíját, az idén pedig a mellékszereplő, Youn Yuh-jung Oscart is kapott.
Szóljon bármennyire is egy koreai rendező gyermekkoráról a ’80-as években, üzenete és szereplői éppen annyira generikusak, hogy társadalmi közegtől függetlenül behelyettesíthetők. A Minari az újrakezdésről szól, és a szilárd elhatározásról. Nem a története, hanem a hangulata, az atmoszféra-teremtő ereje az igazán maradandó érdeme. Az asszimiláció, a bevándorlói élet kihívásai egy különös és gazdag, mára mégis túlzottan távoli amerikai korszakban, szerethető szereplőkkel, akik még kiváló alakítást is nyújtanak.
Képek: variety.com
