Tettük ezt most kerékpáron. Az aranyat érő májusi esők sorozata utolsó felvonásának másnapján. Szinte órákkal azelőtt, hogy növényvédő permetszerek odora terjengett volna ismét szántóföldjeink fölött. Lévén a kapálás és a gyomlálás áldásos művelete már csak emlékeinkben él. Ha él…

Leltár. Szellemi, fizikai és erkölcsi. Mondhatni úgy is: zárszámadás. Előttem digitalizált, illetve itt-ott fizikai formátumban is meglévő fotográfiák halmaza. Köretként pedig idézetek. Nagy emberek tollából. Citátumok. Hangzatosak és szépek. Ünnepi alkalmakra leginkább, hiszen a mindennapjainkat olyannyira sekély barázdák karistolják már egy ideje, hogy azokban legfeljebb a legszélsőségesebb pusztai időjárással is vígan dacoló tarackgyökérnek van keresnivalója. Odakünn pitymallik. Eszter napja van. Nem feltétlen szükséges adat ez utóbbi, csupán rápillantottam a névnapos falinaptárra. S ott volt. Az egymást követő, sokadik kiikszezett, eddigi szolgálati napjaim vízválasztóján.  

„Ne könnyű utat kívánj magadnak, hanem erőt a nehézségekhez és bölcsességet a jó döntésekhez” — állapodok meg végül. Könnyű út? Könnyű álom? Ugyan mindkét fogalmat jól ismerem lexikálisan, ellenben ténylegesen csak ez utóbbival volt alkalmam személyesen is találkozni. Isten kegyelméből. Ritkaság ez. Mármint a könnyű álom. Olyan, akár a csiszolatlan gyémánt, mit súlyos verejtékek árán hoznak felszínre a Föld mélyéből.

Apropó: álom! 

Legutóbbi túrázásunkat teljessé téve eredetileg barangolós élménybeszámolót gondoltam papírra vetni és megosztani. Örökmozgó, segítőkész és életvidám tizenévesek osztályközösségének ad hoc (hétvégi) kirándulásáról. Az úgymond időtlen idők óta tervezgetett, végül sikeresen meg is valósított biciklitúrá(n)król, melyben három, egymással (tő)szomszédos falu határainak peremén tekertünk végig. A termesztett monokultúrák birodalmát át-átszelő dűlőutakon. Ott, melyek mentében a madár is egyre ritkábban jár. E tényállás sajnos már régóta nem újdonság — minden jobb érzületű kisember igyekezete ellenére —, hiszen legfeljebb mutatóban ha hagyatott vadon élő állataink számára egy-egy bokor, magányos fa, némi csalitos. Megpihenni, almozni, költeni, életet remélni.

Tizenketten voltunk. Mi, bicajosok. Mint mondani szokás, bejártuk Trónyát-Baranyát, miközben egy éppen akkor arra autókázó jótét lélek vízzel kínálá meg a szomjazókat. Minket. Majd történt egy minikarambol is a krumpliföldek vidékén, és egy durrdefekt. Az északnyugati faluszélünk második házikója előtti terebélyes diófa alá telepedve pedig a legparányibb almamagig osztottuk szét egymás között a piros hátizsákomból előkéredzkedő madár(se)látta két gyümölcsöt. Vékony szeletkékben. Hogy ne csak mindenkinek, de lehetőleg minél többször is jusson! Hiszen ez is fontos.

Reggel van végre. Az utcámban, bár nem lakok kimondottan forgalmas vidéken, egyre intenzívebb a sürgés-forgás, mocorgás. Tisztább a kép, élénkebbek a színek, és bár legfeljebb csak sejtelmeim lehetnek a mai nap további alakulását illetőleg, a zsigerekből feltörő nyugtalanság már csitulni tetszik. Valahogy úgyis lesz. Ahogy az ősi rend megköveteli. Ez alól nincs és nem is lehet kibúvó!

„Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott!” Fennhangon mondtuk el azon a kora délutánon is az asztali áldást. A tavaknál. Az ugyancsak régóta tervezgetett pizzázás előtt. Ennél többet legfeljebb annyit tehettünk — és meg is tettük —, hogy a derekasan elvégzett munka után a csetrest mi magunk adtuk be a konyhára. A gesztust odabenn megköszönték. Szívből. És 20 százalékos árengedménnyel díjazták. Ennyi volt. Csupán ennyi történt.

Halbak. Vagyis halb acht. Fél nyolc. Harangoznak. Mesélik, telepes őseink családfőit hajdanán ebben az időpontban sorakoztatták fel — harangszó kíséretében — minden áldott reggel az akkori faluközpontban. Névsorolvasásra. Aki nem volt jelen, az… nem volt apelláta! Ideje hát indulnom.