Volt olyan, aki rövidre fogta, és olyan is, aki még sokáig futott a vagon után… Ezt évekkel később a gyerekeim által éltem át újra, amikor munkába indultam, ők pedig csak futottak, futottak az autó nyomát követve. Elcsépelt. De fájó.

A búcsú vagy a búcsúzás olyan folyamat, amellyel mindenki többször is szembenéz élete folyamán. Ez lehet belső búcsú, valami olyan korszak elengedése, amely a fejlődésünket segíti, mint a gyermekkor, kamaszkor, fiatal felnőttkor, a munka világa. Sokszor inkább mégis személyekre gondolunk ilyenkor. Most mégsem a végleges búcsúról szólnék, inkább csak arról, amikor valakitől egy időre elköszönünk, mert elutazik, elköltözik, vagy munkát vált, és már nem lesz a mindennapunk része, esetleg kilép a szinglik sorából, stb. Mindegyik esetben bekövetkezik egy változás, mely minket is változásra késztet, még akkor is, ha mi magunk azt nem akarjuk, vagy éppen ellenkezőleg: tudjuk, hogy az újdonság jó reménnyel kecsegtet, de mégis nehéz elengedni a megszokott, jól bejáródott, adaptált működésünket.

A gyermek a megszülető élményeket, érzéseket másképp éli meg, hiszen ő még főleg reaktív lény, viselkedése válasz arra, ahogyan környezete viselkedik vele szemben. A felnőtt viszont képes formálni a környezetét, lelki állapota kisugárzik rá. Érzéseinkért gyakran a külső körülményeket tesszük felelőssé. Hajlamosak vagyunk túl sokat időzni a múlttal és a jövővel kapcsolatos irrealitásban. Régi sérelmeinken rágódunk, elképzelt jövőbeli eseményektől rettegünk. Közben elsiklunk a jelen felett. Minden egyes búcsú, elválás alatt belső kompromisszumokat kötünk magunkkal, hiszen alkalmazkodnunk kell másokhoz is. Ehhez — hogy ne érezzük feladásnak vagy nagyobb áldozatnak — tudnunk kell, hogy melyek azok a gyökerek, értékek, alapok, amelyekhez ragaszkodnunk kell, amelyeknek sértetlenül kell maradniuk. A többi nem érdekes. Ahhoz, hogy egészséges kompromisszumok születhessenek meg bennünk, tudnunk kell, mi az, ami nekünk fontos, mit miért teszünk. Csak a saját sikereink, kudarcaink igazán fontosak nekünk, csak mi tudjuk, mennyit marcangoltuk magunkat egy-egy döntés előtt, mikor éreztünk feloldhatatlan szégyent.

Nem kell különösebb misztikumot köré fűzni, de talán megtapasztalták már, hogy minden, ami igazán fontos, eljön az életünkben. Vágyainkra, hívásainkra válasz érkezik. Ehhez persze a számunkra fontos dolgokat csendben, de magunkban ébren kell tartanunk, és nem szabad őket elengedni. A jó élet ismérve lehet a sok élmény, megismerés, és ezeknek persze csak úgy jut hely, ha a korábbiakért hálát adunk, és elengedjük őket, lecsippentve azt, ami nekünk fontos belőlük. A nyár — visszatekintve — röpke pillanatnak tűnhet, főleg, ha élményekkel teli volt. Nem szabad hát féltenünk magunkat az eseményekkel együtt járó kockázatoktól. Mernünk kell cselekedni a szívünk szerint, mernünk kell élni.

A búcsú akkor lehet végleges, ha már nem az ember a fontos számunkra, hanem a helyzet. Amíg számunkra egy ember lényeges, addig mindent vállalni tudunk érte, amikor viszont a helyzet megtartása a cél, az már a megalkuvásról szól. Félelmeink segítenek bennünket, hogy elkerüljük, elhessegessük a változás szelét, így azonban a fenntartott kapcsolatok hazugságon alapszanak.

Popper Péter írja: „Minden változik, elmúlik, és helyet ad valami másnak. Leggyötrőbb helyzeteinket is észrevétlenül feloldja az idő.” Depresszív hangulatunk sokszor abból a hamis tudatból fakad, hogy a jelen mindörökre megmarad, és hogy a jövő sem tartogat semmiféle újdonságot a múlthoz hasonlóan. Azt is érezhetjük, hogy így nem lehet élni — ilyenkor a gyerekek szélsőségesen reagálnak, a felnőttek pedig már megtapasztalhatták, hogy ezek a nehéz érzelmi állapotok egy idő után csak halovány emlékként derengnek. Ez egy tudás, mely megszerezhető, és elengedhetetlen a kétségbeesés idején.

A búcsút és az utána bennünk megszülető szorongást könnyebben feloldjuk magunkban, ha jóban vagyunk a világgal, ha él bennünk a kapcsolatteremtés képessége, és közben nemet tudunk mondani a számunkra erkölcstelen késztetéseknek, vagy akár egyedül is tudunk maradni, ha éppen arra van szükségünk.

Féléves korunk körül alakul ki a „tárgyállandóság” képzete. A csecsemő ekkor kezdi megérteni, hogy valami/valaki akkor is létezik, ha nincs a közelünkben, ha nem látszódik. Az elszakadás és a kötődés idejére kialakul az ehhez kapcsolódó félelem is, melyet szeparációs szorongásnak nevezünk. Ilyenkor a gyermek zaklatott lesz, akárhova távozik is a szülő — a reakció mindig erős kapaszkodás és keserves sírás. Ennek ideje és hossza eltérő, de néha a kisiskoláskorig is eltarthat.

Búcsúzni ráadásul azért sem könnyű, mert ránk törnek az érzések, és általában nem szeretjük, ha mások gyengének látnak bennünket. Tartunk az ismeretlentől, az újtól, hirtelen még az életünkre negatívan ható dolgokhoz is elkezdünk ragaszkodni. És persze rettegünk attól, hogy meg tudunk-e majd felelni az új helyzetben, az új embernek, az új helyen stb. A búcsú valóban a gyász egy fajtája — főleg, mert abban az állapotban úgy érezzük, hogy nem nyithatjuk ki újra azt az ajtót. Naná, hogy ilyenkor magunkat sajnáljuk, azt, hogy megengedtük, hogy ebbe az érzelmi állapotba kerüljünk… Aztán néhány nap elteltével — vagy talán egy kicsit később — ismét felállunk. Ebben az segíthet, ha tudjuk, mi a cél, vagyis hogy mit miért csinálunk. Ez egy döntés. Mindenki másképp hozza meg: pró és kontra lista, korábbi tapasztalatok, valami új helyzet megélése stb. Ezért előnyös, ha tisztában vagyunk a hosszú távú céljainkkal is, melyekhez türelemmel érkezünk meg. Ennek a tudatos útnak az átélése pedig megkönnyíti a búcsút, az elengedést, még egy olyan esetben is, amikor valami hőn szeretett dologtól kell — legalábbis átmenetileg — elköszönnünk.

Illusztráció: Depositphotos.com