home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Miért kiabálunk?
Pap Ágota pszichológus
2020.02.17.
LXXV. évf. 7. szám
Miért kiabálunk?

Homályosan, de azért emlékszem arra a csodálatos érzésre, amikor kisgyerekként először tapasztaltam meg az erőt a hangomban.

Később minden alkalommal használtam, amikor csak tudtam: a körhintán, a félelmetes helyzetekben, mint amilyen az esti bújócska, vagy amikor bicajjal gurultunk le a dombról, és amikor azt gondoltam, hogy a szüleim lehetetlent kérnek tőlem — úgy tűnt, csak akkor hallják meg, hogy azt én nem tudom megtenni, ha hangosabban mondom. Majd azt az erőt mások hangjában is meghallottam, nem sokszor, de olyankor mindig, ha rossz fát tettem a tűzre. Manapság akkor emelem fel a hangom, ha a fiaim süketnek tettetik magukat — és mondhatom, a végén mindig marad bennem rossz érzés… És leginkább akkor hallom, ha beköszönt a hiszti, amikor a gyerekeim maguk tudatják velem, hogy egy-egy helyzettel másképp nem tudnak megbirkózni.

A végeredmény igazi klasszikus: a visszakiabálás nem sok jóra vezet. Talán a legfontosabb tudatosítani, hogy a kiabálás nem rólunk szól, sokkal inkább az indulatok érzelmi bizonytalanságának kivetülése vagy a kontroll elvesztése egy-egy beszélgetés felett. Naná, hogy ezt a mondatot egy gyerek sem értené meg — ezért másképp kell rájuk hatni.

Ha valaki ránk kiabál, a legjobb, ha nem is válaszolunk, egyszerűen nem mondunk semmit, illetve megpróbálunk nyugodtak maradni. S ha ez a másik félnél is bekövetkezik, nem árt, ha békés hangulatban megpróbáljuk vele megértetni, hogy számunkra milyen rosszul esett a viselkedése. A személyeskedés sajnos még több indulatot szül, ezért vádló kérdések helyett inkább kéréseket fogalmazzunk meg: Kérlek, ne kiabálj.

Furcsának tűnhet, de sok embernek még csak fel sem tűnik, hogy kiabál, ezért rendkívül fontos, hogy ne az ő módszerével próbáljuk meggyőzni őt a saját igazunkról. A legtöbb szülő sajnos érzi, hogy nem tesz jót a kiabálás sem a gyereknek, sem saját magának, mégis nehezen tud ellene mit tenni. A kiabálás megijeszti a gyerekeket, ezekben a helyzetekben félnek a szülőktől, vagyis leginkább attól, hogy elveszítik anyu vagy apu szeretetét. Ezért a reakciójuk elég eltérő lehet: elbújnak, sírnak, ők is dühbe gurulnak, énekelni kezdenek, vagy akár le is fagyhatnak. Ami azonban az igazi veszteség, hogy eltávolodnak tőlünk, szülőktől, s ezzel együtt a befolyásunk is csökken, már kevésbé akarnak majd a kedvünkben járni. Vagyis az egyetlen megoldás: az indulatkezelés.


Illusztráció: Depositphotos.com

A szülői indok leginkább a türelmetlenséghez köthető, s amikor a határozott szándékot nem tudják a gyerekek tudtára adni, akkor eszköztelenül a kiabáláshoz nyúlnak. Talán mondanom sem kell, hogy a mások által gerjesztett haragnak sohasem lehet a gyerek az áldozata. Bizony, ez is kemény lecke (nekem is az volt, nem tagadom) — de szerencsére tanulható. S túl azon, hogy a gyerek inkább védekezz és/vagy támadj pozícióból kezd el működni, még egy rossz mintát is közvetítünk felé: azt, hogy lehet egymással kiabálni, és ezt alkalomadtán ők is használhatják majd velünk szemben.

Naná, hogy minden anya kiabált már a gyerekével, és nagy tétben merek fogadni, hogy ez a jövőben is előfordulhat. Mindenhonnan az a szemlélet folyik, sőt, árad felénk, hogy kiabálni a gyerekkel főbenjáró bűn, és egy életre elrontunk vele mindent. Ez azután egy jó kis görcsbe megy át bennünk. Hát, nem így képzeltük el magunkat anya/apa szerepben, az biztos!

Hogyan válhatunk mégis türelmes — nem dühöngő — szülővé/felnőtté? Ehhez elsősorban kell egy jó nagy adag önszeretet, melyben benne van az önelfogadás, valamint egy mély, belső önismereti munka. Néha segít, ha nyilvánosan teszünk egy kijelentést arról a családban vagy szeretteink körében, hogy abba akarjuk hagyni a kiabálást. Ebben a tanulási folyamatban is persze előfordulhatnak hibák, viszont egyre ügyesebbek is leszünk, egyre kevesebbszer emeljük majd fel a hangunkat, akár feszültebb helyzetekben is. Jó, ha van mód a töltekezésre, egy kicsit kommersz kifejezéssel élve (Bagdy Emőke után szabadon): töltsük fel a szeretettankunkat. Ez mindenkinek érdeke. Közben tudatosítsuk magunkban, hogy a gyerekek a koruknak tökéletesen megfelelő módon viselkednek: a racionális agyuk fejlődésben van, és a még nehezen irányítható érzések felülkerekednek rajtuk. Ha azt tapasztalják, hogy az ő oldalukon állunk, hogy kapcsolódunk hozzájuk, akkor utána könnyebben válnak együttműködővé, nevelhetővé. Ha mégis azt érezzük, hogy kezd bennünk mocorogni a dührugónk, akkor ezt — akár a mondat közepén — egy nagy levegővétellel állítsuk le. S csak az után cselekedjünk, hozzunk döntést, hogy már megnyugodtunk. A megnyugváshoz pedig adjunk időt magunknak. Közben sétálhatunk egyet, igyunk egy pohár vizet, mosdjunk meg, ha kell, sírjuk ki magunkat, stb. Vagyis, hogy egy korábbi cikkemben is megjelent sort idézzek: „minden cselekedetünk/döntésünk vagy szeretetből, vagy félelemből születik” — ezért próbáljunk csak és kizárólag az előbbire gondolni. Bocsánatot is lehet kérni, vagy átölelni a másikat, elfogadni a könnyeit, vagy csak egyszerűen legyünk mellette.

A kiabálás egykoron a túlélésünket segítette, például amikor egy vadállat tört az életünkre. Ma akkor is előfordul, ha kialvatlanok vagyunk, ami hosszú távon nagymértékben akadályozza a viselkedésszabályzásunkat. Valamiért nincsenek mintáink erre a cselekedetünkre, és gyakran azt sem tudjuk, mit lehetne helyette csinálni. Ráadásul mindenki másra „ugrik”, mindenkinek más a gyenge pontja. Ezek a sebek sokszor a korábban ki nem elégített érzelmi szükségleteinkből fakadnak. Annyi bizonyos, hogy szinte mindenki törekszik arra, hogy elkerülje a szülei hibáit. Sajnos azonban nem ritka, hogy aki kiabálásban nő fel, az csak kiabálásban tud működni is — hiszen akkor figyeltek rá így vagy úgy.

Azt is mondhatjuk, hogy a kiabálás egy olyan konfliktuskezelési stratégia, amellyel mindenképp túl nagy áldozatot hozunk egy olyan siker érdekében, amelyben jó eséllyel nem lesz részünk. Akivel kiabálnak, annak gyorsabban kezd el verni a szíve, összeszorul a gyomra, menekülne, és akár a szégyenérzet is megjelenhet benne, amiért a másik értéktelennek tartja őt — hiszen kiabál rá. A félelemérzet által kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetünk.

Aki kiabál, retteg attól, hogy alulmarad, siet, nehogy az áldozat szerepébe kerüljön. Eluralkodik rajta az az érzés, hogy senki nem hallja meg, hogy nincs megértve. Magányos és kilátástalan, s ugyancsak szégyelli magát.

A japán kultúrában a gyermeknevelési elvek között nem szerepel a kiabálás, a fenyítés, a negatív megjegyzések vagy utasítások, tiltások alkalmazása. A szülők egyetlen eszköze a nemtetszésük kifejezésére a tekintetük és a hangszínük változtatása. A gyermekre mint eredendő jóra tekintenek. És ezt a kisgyermekkori szabadságot a későbbiekben keretezik le, éppen ellentétesen a nyugati nevelési stratégiákkal.

A világhálón olvasható egy hindu tanmese, melyben a bölcs elmondása szerint, amikor két ember dühös egymásra, akkor a lelkük eltávolodik, és ezt a távolságot próbálják áthidalni a kiabálással — hiszen fizikailag egyébként olyan közel vannak egymáshoz, hogy ha a lelkük is ugyanolyan közel lenne, akkor elegendő lenne csak suttogni. Jó lenne, ha nem mondanánk egymásnak úgy és olyan dolgokat, amelyek eltávolítják a lelkünket egymástól, mert előfordulhat, hogy azok már soha többé nem találnak vissza egymáshoz.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..