Kőbe vésett, összetört és elégetett fájdalom

Rossz állapotban lévő, gidres-gödrös, poros dűlőúton zötykölődünk Teleki Júliával a csúrogi emlékhely felé. Már messziről látjuk, a márványtábla körül tehenek legelésznek. Leparkolok, kiszállunk, a hátralévő távot már csak gyalog lehet megtenni. A jószágra vigyázó férfi, amikor nyilvánvalóvá válik, hova igyekszünk, elindul a falu felé, hamarosan eltűnik a szemünk elől a közelben lévő roskadozó házak között. Miközben átbukdácsolunk a szeméthalmokon, a rengeteg üvegtörmeléken, azon tanakodunk: mi dolga akadhatott ilyen hirtelen? Telefonálni ment, szólni valakinek, vagy egyszerűen csak nem akart velünk találkozni, beszélgetni? Amíg körülnézünk, fényképeket készítek, olyan érzésem támad, mintha valahonnan figyelnének minket.
Az emlékhely környéke, az egykori dögtemető, valóban siralmas látványt nyújt. Az odahordott hulladék, a magasra nőtt gaz nemcsak elszomorítja az embert, hanem ráébreszti a tehetetlenségére is. A darabokban heverő emléktábla, a keresztek elüszkösödött részei arra emlékeztetnek minket, még mindig nemkívánatosak vagyunk ezen a vidéken, ebben a faluban. Most ugyanis azért jöttünk, mert ismeretlen tettesek nemrégiben összetörték és elégették az 1944-ben ártatlanul meggyilkolt több száz csúrogi magyar vesztőhelyén található két fakeresztet.
Teleki Júlia, akinek az édesapját kivégezték, jómaga pedig édesanyjával és testvéreivel túlélte a haláltábor borzalmait, már eddig is sokat küzdött azért, hogy kiderüljön a csúrogi igazság, és szabadon emlékezhessenek. Több dokumentumkötetet jelentetett meg: Visszatekintés a múltba (1996), Keresem az apám sírját (1999), Hol vannak a sírok? (2007). 1994-ben, a szomorú esemény ötvenedik évfordulóján, tartományi képviselőként engedélyt kért, hogy Csúrogon, a sintérgödörnél felidézhessék az ártatlanul kivégzett magyarok emlékét. Ebbe hivatalosan soha senki nem egyezett bele, mégis november elején, halottak napjára, a gyászos helyen összegyűltek a hozzátartozók. Miként ott vannak azóta is minden évben.
2002-ben kőtáblát emeltek a következő felirattal: Akikért nem szólt a harang 1944/45. Egy hét múlva a földre döntve találták. Miután visszaállították, a vandálok már nem elégedtek meg az előző cselekedetük ismétlésével, a tömböt kalapáccsal darabokra zúzták. A következő években fakereszteket hagytak az emlékhelyen, de azokat is rendre megsemmisítették vagy megrongálták. Természetesen mindig ismeretlen tettesek. A tavalyelőtti kettétört keresztet, amelyen a Szózat egy részlete olvasható: Megfogyva bár, de törve nem, Légvári Sándor, akinek az édesapja szintén Csúrogon tűnt el, hazavitte, és megjavította. Egy újat is faragott tölgyfából, rajta a szöveggel: Dimb-domb, giz-gaz, jeltelen sírok. Miért fáj az másnak, ha én itt sírok? Ezek voltak legutóbb a kegyhelyen 2006-ban felállított kőtáblán: Kőbe vésett fájdalom 1944/45. A legutóbbi gaztettet a Légvári házaspár, Katalin és Sándor fedezte fel, akik Bácsföldvárról járnak Csúrogra jószágtakarmányért. Feltűnt nekik, hogy az útról nem látják a kereszteket, ezért megnézték, mi történhetett. Megdöbbenve tapasztalták, hogy valakik a koszorúkkal együtt szinte teljesen elégették az új tölgyfakeresztet, mintha máglyát raktak volna, a másiknak a feliratos része pedig darabokra törve a földön hever. Bizonyára nem véletlen volt, és nem a tarlót gyújtották fel, mert nincsenek a környéken erre utaló nyomok.
- Felháborító és elkeserítő - összegzi a látottakat Teleki Júlia. - Pontosan tudták, nemsokára itt a megemlékezés napja. Talán meg akartak minket félemlíteni, hogy soha többé ne menjünk oda. Pedig tudhatnák, függetlenül attól, hogy meggyalázzák, összetörik az emléktáblát, eldobják a kereszteket, mi ott leszünk minden évben.
Ezek az emberek saját magukkal sem akarnak megbékélni, és a gyermekeiket is gyűlöletre nevelik. Úgy érzem, ebben a társadalom a legfőbb bűnös, hiszen a család mellett fontos szerep jut az oktatásnak és a politikának is. Az iskolában nemcsak azt kellene megtanítani a szerb diákoknak, hogy mi történt 1942-ben, amikor a magyar katonaság bevonult Bácskába, hanem az azt követő 1944-es véres megtorlást is. Akkor talán elfogadnák mindkét emléktáblát, és végre békességben élhetnénk itt, a Vajdaság szívében. A tartományi politikusoknak, a magyaroknak és a szerbeknek egyaránt, fel kellene karolniuk ezt az ügyet, hogy ne csak a hozzátartozók küzdjenek érte. Én akkor egyéves voltam, most hatvannégy vagyok, de akik 1944-ben már felnőttnek számítottak, most már túl vannak a nyolcvanadik életévükön. Nekik már nincs erre erejük.
A véres bosszú, ami végigsöpört Bácskán, Csúrogon, Zsablyán és Mozsoron tetőzött. Ezt a három falut teljesen megtisztították a magyar lakosságtól, vagyis a csecsemőktől az aggastyánokig mindenkit bűnösnek tartottak. Az ártatlanul kivégzettek magyarok voltak, legyenek a magyar nemzet áldozatai. Csúrog a gócpont, ha azt valahogy el lehetne simítani, ha ott állhatna hivatalosan is egy emléktábla, az sokat javítana a hangulaton, a megítélésen. De sajnos, továbbra is az a helyzet, hogy miután akkor mindenünkből kiforgattak minket, a kései utódok 63 év után is meg akarnak fosztani az emlékezés lehetőségétől - mondja szomorúan és könnyekkel a szemében, de nem beletörődően Teleki Júlia.