Találkozásunkkor Annával arról beszélgettünk, hogyan szánta rá magát újságíróként arra, hogy regényt írjon, és miért éppen ezt a témát választotta.

— Csaknem három éve annak, hogy Márta, az újvidéki barátnőm megemlítette a család barátját, a Németországban élő Magdát, akinek betegsége miatt idősek otthonába kell vonulnia, mert a gyermekei nem vállalhatják az egész napos ápolását. Pedig milyen nehéz élete volt, túlélte a járeki haláltábort, ahol tízszer megerőszakolták — tette hozzá. Magdát Márta anyja mentette meg az éhhaláltól, hiszen többször meglátogatta a lágerben, és élelmet, tisztálkodási szereket vitt neki. A barátságuk a későbbi évtizedekben is megmaradt, elszakíthatatlan szál kötötte ugyanis össze őket.

Közben hallottam egy történetet a „másik oldalról” is. Közeli ismerősöm mesélte, hogy Ausztráliában találkozott egy volt partizán fiával. A szerb férfi négy-öt éves gyermekként gyakran bement az édesapjával a járeki táborba. Sok mindent látott, de egy kép annyira bevésődött az emlékezetébe, hogy egész életében nem tudott tőle szabadulni. A halottakat szállító kocsi tetején megpillantott egy megfagyott asszonyt, akinek a karjai fölfelé meredtek, mintha valakit, talán egy gyermeket, magához szeretne ölelni.

Újságíróként már akkor is sokat tudtam a járeki koncentrációs táborról, de a két történet után engem sem hagyott nyugodni a téma. Mindent elolvastam, amit a világhálón találtam, és azon gondolkoztam, hogyan lehetne ezt megírni. A riport ötletét elvetettem, mert Magda már nagyon beteg volt, ismeretlenül nem mehettem el hozzá Németországba, a jegyzetet viszont túl kevésnek találtam. Korábban jómagam is készítettem beszélgetéseket vajdasági németekkel, akik a második világháború után elmenekültek, majd később hazajöttek megnézni az egykori házukat, vagy koszorúzni a táborok helyén létesített emlékhelyeken. Eszembe jutott az az élményem is, amellyel később a regényemet indítottam. Egyik riportutamon megkérdeztem egy, a fiával hazalátogató, hatvan év körüli hölgyet, örülne-e, ha visszakapná a vagyonukat. Rám nézett, és ezt kérdezte: Für was? Minek? Neki innen már nem kell semmi, mindent gondosan elzárt az emlékeiben és a szívében, még csak a szülőházat akarta megmutatni a fiának.

* Tehát a könyv regény, egészében nézve kitalált történet, de mégis van kordokumentum-jellege?

— Valóban végiggondoltam, milyen lehetett egy asszonynak, az igazi Magdának az élete, aki tizennégy éves korában a szüleivel és a rokonaival lágerbe került Újvidékről, a Duna utcából, túlélte a szörnyűségeket, majd Németországban telepedett le, férjhez ment, gyermekeket szült.

A könyv megírásában az is sokat segített, hogy elmentem idősgondozónak Németországba, és a személyes beszélgetések során rengeteg ismeretet gyűjtöttem arról, a helybeliek hogyan fogadták a Vajdaságból, illetve a más országokból érkező németeket, és ők miként tudtak beilleszkedni. Mindezek mellé még a saját családom történetéből is beleszőttem néhány szálat a kötetbe. Így kerekedik ki a hősnőm, Emling Róza élete. Ez nincs benne a regényben, de az Emling vezetéknév a Friedrich család része. Mivel az apukám családja Baranyából, Pélmonostor mellől származik, az azóta már megboldogult testvéremmel elmentünk egyszer az ottani temetőbe, hogy megkeressük a Fischereket, Emlingeket, Friedricheket és Svábokat. Mivel csak a Fischer családot találtuk meg, a helyi papnál kérdezősködtünk. Azt mondta, a temető egy részét felszántották. Amikor bejöttek a partizánok, apukám honvéd volt, az anyukám, mivel akkor szülte a bátyámat, otthon, Bezdánban tartózkodott, a nagyszüleimet viszont belágerozták. Mivel pszichológus vagyok, felhasználtam a szakmai tapasztalataimat és a szakirodalmat is. Erre különösen akkor volt szükség, amikor a háborúk szörnyű fegyveréről, a nők megbecstelenítéséről írok. Egykoron volontőrként is dolgoztam az SOS telefonos lelkisegély-szolgálatban, főleg a családon belüli erőszak témájával foglalkoztunk. Sok nő lelkivilágát ismertem meg, most ebből a tapasztalatból is meríthettem. A regényem végén a nyolcvanöt éves hősnő ott áll az emlékhelyen, végiggondolja az életét, és felteszi magának a kérdést: mindez miért történt? Warum? Csakhogy erre a kérdésre igazi, egyértelmű választ senki sem adhat.

* Vajon meg lehet-e bocsátani az ilyen szörnyűséget?

— Szerintem nem lehet. Az viszont előfordulhat, hogy az érintettek elraktározzák az eseményeket az emlékezet legkisebb, legeldugottabb zugában, és igyekeznek nem gondolni rájuk. Ha az ember elég erős, és fel tudja dolgozni a traumát, akkor azt mondja, igen, ez megtörtént velem, de az élet megy tovább, most már mással foglalkozom. Az első hivatalos könyvbemutatóm a budapesti Polgárok Házában volt a gulágemlékév alkalmából. Az én kötetemet egy másik kiadvánnyal együtt ismerhették meg az olvasók. Annak az írója gulágtúlélőkkel beszélgetett, és az egyik riportalanya, egy nyolcvanéves bácsi jelen is volt. A műsorvezető neki is feltette ezt a kérdést, ő pedig a következőket válaszolta: a kínzóimnak, azoknak az embereknek, akik rosszat tettek velem, soha nem tudok megbocsátani, viszont nem gyűlölöm az egész orosz népet. Számomra ez megerősítés volt, mert a könyvemben sincs gyűlölet. A volt Jugoszláviában a második világháború végén száz láger (ebből tíz Bánátban, kilenc Bácskában, egy Szerémségben) és mintegy kétszáz munkatábor volt. A történelmi tények regény formájában talán könnyebben kerülnek be a köztudatba, mint amikor az emberek szakcikkeket olvasnak, vagy ha adatokat sorolnak nekik. Azokban a családokban, ahol odaveszett valaki, évtizedeken át hallgattak erről. Azok a németek, akik itt maradtak, többé nem beszélhettek az anyanyelvükön. Tudnunk kell ezekről az eseményekről, hogy teljes joggal élhessünk a szülőföldünkön, mert bűnös nemzet nincs, csak bűnös emberek vannak.

* Levelek a Rózsa utcából címmel állandó sorozata van a Vajdaság Ma hírportálon.

— 2008 végén vonultam nyugdíjba, és kezdetben még visszajártam a Családi Körbe szerkeszteni, valamint riportokat is készítettem. Már akkor rájöttem, hogy az utazás, az időpontok egyeztetése, a határidők betartása nagyon fáraszt. Azt viszont nem akartam, hogy az agyam begyepesedjen, ezért kitaláltam magamnak a már említett rovatot a Vajdaság Ma weboldalon, hogy minden hétre legyen kötelezettségem. Ezeknek a jegyzeteknek a témáját is főleg a mindennapi életből merítem, de előfordul, hogy muszáj politizálnom, pedig nem szeretek. Ott vannak az aktív újságírók, akik kijárnak a terepre, informáltabbak, én viszont inkább a reflexióim alapján írok.

* Várhatunk-e öntől újabb könyvet?

— Ha igen, akkor az is asszonyregény lesz, de más megközelítésből. Azzal szeretnék foglalkozni, mennyire szép, de egyúttal nehéz is anyának lenni, figyelni a gyermek fejlődését, megélni és feldolgozni az örömeit, kudarcait. Igaz történeteket tükröznék a regényben, de nem kötődnének konkrét emberekhez.

A nyitóképen Friedrich Anna (Szabó Attila felvétele)