home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
„Mi nagyon szerencsések vagyunk”
Tóth Lívia
2019.07.07.
LXXIV. évf. 27. szám
„Mi nagyon szerencsések vagyunk”

Egy vasárnap délelőtti kávé mellett egy négygyermekes orvos házaspárral beszélgettem a család fontosságáról, a hivatás tiszteletéről, a szülőföld jelentőségéről.

A péterrévei dr. Csonka Andrea szülész-nőgyógyász és a zentai dr. Csonka Ákos PhD. ortopéd-traumatológus szakorvos Szegeden él és dolgozik, de minden hétvégét itthon töltenek a két kisfiukkal és a két leánykájukkal.

Andrea az újvidéki Orvostudományi Karon végzett, Ákos a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán diplomázott.

— Mivel nem tudtam szerbül, én is kacsingattam Szeged felé, de a szüleim azt mondták, ha orvos akarok lenni, muszáj megtanulnom a nyelvet. A felvételim Újvidéken elsőre nem sikerült, ezért egy évet a biológia-kémia tanár szakon töltöttem, és ott megtanultam szerbül. Másodszori próbálkozásra bejutottam az orvosira, tandíjmentesen, az állami költségvetés terhére. A saját példámból kiindulva nem tudom elfogadni, amikor valaki azt mondja, azért nem itthon jár egyetemre, mert nem beszéli a szerb nyelvet. Rengeteget éjszakáztam, és főleg szótáraztam, hiszen nagyon sok szó ismeretlen volt számomra, de akadály nélkül teljesítettem a vizsgákat. Aztán mégis úgy hozta az élet, hogy Szegedre kerültem, Ákos ugyanis megkérte a kezemet, és az ötödik egyetemi évem végén megesküdtünk, augusztusban lesz tizenegy éve, hogy házasok vagyunk. Mivel nem akartunk sokat várni a családalapítással, hamarosan Miklós fiunk is megszületett. Az volt a terv, hogy a szakvizsgát Magyarországon csináljuk meg, és hazajövünk — kezdte a történetüket Andrea. Az elhangzottakat Ákos azzal egészítette ki, hogy mindig volt egy következő, teljesítésre váró céljuk: előbb megszerezni az állampolgárságot, utána a szakvizsgát. De továbbra is visszavágynak, és néha még beszélgetnek arról, hogy jó lenne itthon élni.

— 2012-ben ortopédia-traumatológiából tettem szakvizsgát, 2016-ban PhD tudományos fokozatot szereztem. Jelenleg egyetemi adjunktusként dolgozom a Szegedi Tudományegyetem Traumatológiai Klinikáján, lassan két éve, hogy az egyik osztály vezetője vagyok, és a magánrendelésemen is fogadom a pácienseket. Egy évig tanultam Budapesten gerincsebészetet is, mellyel voltak terveim, de nem valósultak meg. Viszont sok emberrel találkoztam, kijutottam Münchenbe, Salzburgba, amit azért említek, mert nagyon fontosnak tartom a tudományos konferenciákon való részvételt és a továbbképzést — hangsúlyozta Ákos, és hozzáfűzte, nagy megtiszteltetés számára, hogy az idén júniusban a Magyar Ortopéd Társaság kongresszusán ő vehette át a Krakovits Gábor Emlékérmet. — Ez egy ösztöndíj, melyet kongresszusi részvételre, továbbképzésre lehet fordítani. Megpályáztam, és meg is nyertem, de az ünnepségen leginkább a korom sokkolta a jelenlevőket, a méltatásom után ugyanis nyilvánosan „be kellett vallanom”, hogy még csak harmincnyolc éves vagyok.

— Ákos nagyon fiatalon lett osztályvezető orvos — jegyzi meg Andrea, majd a saját pályájának alakulásáról mesél. — Amikor összeházasodtunk, még kilenc vizsgám maradt, és hamarosan babát vártunk. Én szinte a szülés előtt diplomáztam. Elég nehéz volt Újvidék és Szeged között ingázni, apósom hozott és vitt autóval, hogy ne buszozzak. Magyarországon honosítani kellett a diplomámat, ami nem volt egyszerű, négy különbözeti vizsgát tettem le egyszerre Budapesten. Gyermekorvosnak készültem, de aztán másként alakult, az idén májusban szakvizsgáztam, szülész-nőgyógyász lettem. A Szegedi Tudományegyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján praktizálok, augusztustól lesz magánrendelésem is. Főleg nőgyógyászattal szeretnék foglalkozni, hiszen a négy gyermek mellett — mert közben szépen gyarapodott a családunk — a szülések levezetését nem tudnám vállalni. Én is csinálom a PhD fokozatomat, remélem, még az idén sikerül megvédeni. Ez egy cseppet sem könnyű a gyerekek mellett, de szerencsére anyósomékra mindig támaszkodhatunk, és a nővéremre is számíthatok. Anyukámék is szívesen segítenek, de ők nem mobilisak, hozzájuk el kell juttatni az unokákat. Ha csak egy-két órás felügyeletről van szó, akkor ott van Szegeden a sógorom és a keresztfiam.

Arra a kérdésre, hogy már eleve nagycsaládot terveztek-e, egyértelmű igen a válasz.

— Három gyereket szerettünk volna, de a két fiú után született meg a kislányunk, és azt láttuk, hogy a fiúk együtt játszanak, ő pedig nagyon egyedül van, ezért vállaltuk a negyedik gyermeket is. Miklós tízéves múlt, szépen teljesít az iskolában, rengeteget olvas, sportol. Levente nyolcéves lesz novemberben. Ő egy szeretnivaló betyár, szintén ügyes az iskolában, de mivel egy kis csibész, néha gondok vannak a magaviseletével. Emese öt és fél éves, rengeteget beszél, anyáskodó típus, Réka pedig két és fél éves — meséli az anyuka. — Fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek sokat legyenek itthon, a hétvégéket és a nyarakat Vajdaságban töltik. A lányok már most maradnak, a fiúkat még hazavisszük, mert kajakoznak, és ezzel kapcsolatban vannak még kötelezettségeik Szegeden, de augusztusban ők is jönnek a nagyszülőkhöz. Mivel kétnyelvű, angol—magyar óvodába jártak, angolul jól beszélnek. Úgy gondoljuk a férjemmel, hogy a mai világban, ha valaki nem tud angolul, sokkal nehezebben boldogul az életben. Emellett a három nagyobb szerbül tanul, ami úgy történik, hogy minden szombaton mennek Adára, mert ott találtunk megfelelő tanárt, aki kellőképpen rugalmas, és hétvégén, akár vasárnap is elvállalja őket. Elég jól haladnak, a nagyfiunk például most azt találta ki, hogy a cirill betűket használja titkos írásnak. Én mindennap fél 5-kor kelek, és 6 óráig a saját dolgaimmal foglalkozom. Ez a másfél óra az „énidőm”, amikor referátumot írok, szakcikkeket olvasok, vagy éppen vasalok. Ákos 6.45-kor indul, az ovisok 7-kor, utána viszem az iskolásokat, és megyek én is dolgozni. Mivel a férjem tovább bent van a munkahelyén, és a magánrendelését is el kell látnia, délután is én szedem össze a gyerekeket. Remélem, az én magánrendelésem is szépen beindul majd, mert erre szükségem van a szakmai továbbfejlődéshez. Úgy érzem, a családban most már minden rendben van, én is gondolhatok a karrieremre. Természetesen meg kell találni az egyensúlyt a család és a munka között, hiszen ott kell lennem a gyermekek életének fontos eseményein. Jó, hogy van segítség, közel lakunk a határhoz, a szülőkre mindig számíthatunk. A gyerekeknek is azt tanítjuk, hogy a család nagyon fontos, hiszen igazán csak egymásra támaszkodhatnak.

Végül Andrea néhány szép mondattal zárta a vasárnap délelőtti beszélgetésünket és ismerkedésünket:

— Áldás az, ha az ember szereti a hivatását. Én tizenéves voltam, amikor eldöntöttem, hogy orvos akarok lenni. Azt gondolom, hogy mi nagyon szerencsések vagyunk, hiszen Ákos tudását elismerik, a betegek szeretik, remélem, hamarosan én is kiteljesedhetek a szakmámban. Van négy gyönyörű gyermekünk, egészségesek, elevenek, nagyon szépen teljesítenek, és mi rendkívül büszkék vagyunk rájuk.


Képek: családi fotóalbum

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..