* Érdekelt-e valaha más, mint a színház?

— A gimnáziumban matek szakos voltam, érdekelt a fizika és a programozás is. Ezek az agynak a másik féltekéjét mozgatják meg, mint amelyet a művészetek. Az utóbbi időben kezdtem azt érezni, hogy hiányzik. Annak idején felvételiztem Budapestre a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakára, de nem sikerült, s igaz, hogy Újvidékre felvettek, de ha ez nem így van, akkor sem esem kétségbe, hanem jelentkezem, mondjuk, fizika szakra. Szerencsére bekerültem az akadémiára, s a színház világa eléggé be tudja szippantani az embert. De kell az a másik oldal, amely egy picit a racionalitás felé billent, egyensúlyba hoz. Ezt szeretném most megkeresni, hogy mi lenne az a másik dolog, amellyel a színház mellett foglalkozom. Abban is biztos vagyok, hogy ez sokat segítene abban is, hogy a színpadon is lazább legyek.

* Dívák és primadonnák. Szerinted ma Vajdaságban van olyan színész, akit a közönség így emleget, kezel?  

— Szerintem nincs, s ezt én nem is feltétlenül hiányolom. Jobban zavar, hogy sokszor megelégszünk azzal, ami van, maradunk a biztonságos terepen. Ez nem jó. A színházban akarni kell valami olyant, amiről ösztönösen érzed, hogy meg kell csinálnod. És felszabadultan. A nagyim egyébként sokat mesélt a régi világról, arról, hogy mindenki Jónás Gabriella tanárnőt nézte, ahogy vonult a szabadkai Korzón. Ezeket jó elképzelni, de ma már más világ van. Azt viszont szeretném, ha a színészeket egy kicsit jobban megbecsülnék, hiszen mi estéről estére saját magunkat tesszük oda felboncolva a nézők elé, s néha azt érzem, egy picit lebecsülik a munkánkat. A mi szakmánkban nem egyszerű mérni a sikert, egy-egy próbafolyamatban mindig a „nulláról” indulsz.

* Ez néha nem fárasztó érzés?

— Az a fárasztó benne, hogy meg akarsz felelni első körben magadnak, aztán a társaidnak, a rendezőnek, végül a közönségnek, ezért nehezen engeded meg magadnak a hibalehetőséget. Ha viszont azt mondjuk, hogy ez nem játék, és én nem hibázhatok, akkor beül sok olyan séma, amely fárasztó tud lenni. Szóval ezt a láthatatlan köpenyt nem lenne rossz levetkőzni. Egy programozó, ha megold egy problémát, ott a bumm sikerérzés. Én egy bemutató után nem ezt érzem, hiszen ott még nincs vége semminek, csak akkor kezdjük játszani. Talán a filmnél ez máshogy van, de a színházban nem tudsz hátradőlni, hogy megvolt a bemutató, kész, vége, ennyi, megcsináltuk.  

* Amikor egy próbafolyamat közepén vagy, mi az, ami hajt? Szereted, ha feszített a tempó, vagy jobban esik, ha lassan siklatok át az anyagon?

— Harmadik éve vagyok a KDSZ társulatának tagja. Két év alatt öt előadást csináltam Urbán Andrással, s ez az öt előadás mind másféle kísérletezés volt. Vele dolgozni egy kicsit olyan, mint fizikával foglalkozni. Olyan, mintha állandóan valami szeren volnál. Nagyon szeretek vele dolgozni, s akármennyit is kísérletezünk, van bennem egy mély bizalom, hogy nem fog cserben hagyni. Szóval nagyon tudok benne bízni. S ezt nem tudja minden rendező elérni. Aztán most legutóbb Hegymegi Mátéval dolgoztunk, vele szinte kottaszerű volt a munka, s ez is hihetetlenül izgalmas volt. Megfigyelni, hogy ebben hol találom meg az én kis szabadságom. Szerintem nincs jó vagy rossz módszer, az a fontos, hogy a rendező tudja képviselni saját módszerét. És például ez a két ember nagyon tudja.

* Ha már A föld fiát említed, itt a nagymamát játszod, aki az előadás elején még nem olyan idős, ám időben ugrunk néhány évet, így a végén már hosszú, ősz hajjal jelenik meg. Honnan merít a színész, ha egy tőle korban távolabb álló karaktert kell megformálnia? Hova nyúlsz, ha az idősek bölcsességét vagy a gyermekek naivitását kell megmutatnod?

— Hm. Nem tudom, de jó volt, hogy Máté nem azt kérte, hogy öregítsek a hangomon, és használjak valami rosszul működő manírokat. Inkább gondolatilag mélyítettem magamon. Végigpörgettem a fejemben, mit gondolhat a karakterem az életről, hogyan viselkedik látva azt, hogy a lánya ugyanabba a körforgásba került be. A próbafolyamat alatt egy alkalommal anyukámmal beszélgettem, s ő egyszer csak azt mondta: ne beszélj így, olyan, mintha te volnál az én anyám, és nem fordítva. Szóval a gondolataimra elég szépen ráült a próbafolyamat.

* Néhány évvel ezelőtti interjúnkban azt mondtad, mindig is ilyen csapatról álmodtál. Ekkor még nem voltál a KDSZ társulatának tagja, hanem a Laboratorium Animae-vel és Sardar Tagirovskyval dolgoztál. Több csapatról is álmodhat az ember? Hiszen, úgy érzem, most is a helyeden vagy.

— Szerintem lehet több álmunk és több álomcsapatunk, igen. Akkor úgy gondoltam, hogy nincs más, csak az a csapat, de aztán az élet eléd hozza az újabb helyzeteket. Azt hiszem, a lényeg, hogy addig maradj egy helyen, amíg ott jól érzed magad. Ha elfogadnak, szeretnek, és te is őket. Most ezt érzem a Kosztolányi Dezső Színházban. A színház sokszor olyan, mintha egy második családod volna, hiszen életed nagy részét a kollégáiddal töltöd. Más munkahelyen bemész, leülsz az asztalodhoz, és végzed a munkád. A színházban szellemileg, testileg és gondolatilag is találkozunk.  

* Az előző csapatra s a KDSZ-re is jellemző, hogy kísérletező munka folyik. Ez az a színház, amely leginkább érdekel? Lehet, hogy maga a kísérletezés szó fog meg, hiszen ez a fizikában is megvan.  

— (Nevet.) Lehetséges. De ez valóban így van. Szeretem, hogy nincs mindig minden előre leírva, hanem kutatsz, olvasol a témáról, magadban keresgélsz. Szóval igen, én ennek a fajta színháznak a híve vagyok, s itt érzem jól magam. Sokszor felülkérdezhetem saját magamat is a szerepek és az előadások által.  

* Most ismét Sardarral dolgozol egy előadás erejéig. Mit lehet tudni a készülő darabról?

— A Szegedi Pinceszínházban készítjük, és március 10-én lesz a bemutató. Az előadás Csehov Sirálya alapján készül, egy visszaemlékezés lesz. Én Mását játszom, aki mindig feketében jár, és gyászolja az életét. Ez is elég nagy tükör, hiszen én is tudok így viselkedni, sajnálni magam, vigyáznom kell, hogy ez az érzés ne erősödjön fel. Keresni kell az életet, nem elrejtőzni előle.

* Tükör: ha megszabadulhatnál egy tulajdonságodtól, s egy másikra cserélhetnéd, mi lenne az?

— Adnék magamnak egy lapát önbizalmat. De olyan fajtát, amely akár még provokatív is lehet. Ez ott van bennem, tudom és érzem is, de manapság eléggé el van nyomva. Sok esetben inkább a „kicsi vagyok” érzés jön elő belőlem, és nem tudom megmagyarázni, miért. Megfelelési kényszer? Lehet. 

* Ma a nőket ünnepli a világ. Azt szokták mondani, hogy a nők mindent elbírnak, mindenre képesek. Egyetértesz ezzel?

— Szerintem egy nő mindent elbír, igen, csak ebbe bele lehet rokkanni, szóval nem biztos, hogy mindent el kell bírnia. Én nem feltétlenül akarok fát hordani. Meg tudom csinálni, sőt még fel is hasogatom, kivágom én magam a fát, de miért? Szerintem egy nőnek nem feltétlenül kell mindent csinálnia. Néha át kell ezt engedni a férfiaknak. De ha olyan helyzet jön elénk az életben, akkor nem esünk kétségbe, mert mindenre képesek vagyunk. És lehet, hogy többet is elbírunk, mint a férfiak.

* Vannak női példaképeid?

— Azt hiszem, édesanyám a legnagyobb példaképem, ő is tart elém tükröt, s egy ideig Marina Abramović is az volt, szerettem, hogy a nulláról indult, és mindig elmegy a végletekig.  

* Amikor nézőként egy jó előadás után kilépsz a színházból, mit érzel?

— Vagy azt, hogy én is szeretnék benne játszani, vagy ad egy löketet, egy visszaigazolást, hogy van értelme annak, amit csinálunk. Jó érzés látni, hogy igen, a színháznak van hatása az emberekre. Hiszen mi hatni akarunk. A gondolatokra, ösztönökre, érzelmekre.

* Andi, mi az a három fontos esemény ebben az évben, amelyet a legjobban vársz?

— A Malomfesztivál, hiszen ez a nyaram egyik fénypontja. Hasonló lüktetésű emberekkel találkozom, és három-négy napig szinte szárnyalok. Aztán nagyon várom a következő produkciókat, az egyik a Miért éppen Genova?, melyen most dolgozunk Sardarral, illetve ezután Zlatko Pakovićtyal és Ladik Katalinnal fogunk együtt dolgozni, s amit még nagyon várok, az a tenger, hiszen a világon a legjobb dolog feküdni a víz felszínén, és lebegni.