Hogy mi hajtotta eddig az Utánajáró harci szekerét? Erre a kérdésre nem csak választ adok, hanem egy kis ízelítőt is a továbbiakhoz. Engedjék meg, hogy Bárczi Géza szavait idézzem: „A gondolkodó emberi fő azonban nem elégszik meg a tények ismertével és célszerűségük megállapításával, hanem keresi az okot is, a miért?-et…” Elég indíték? Tóth Szilárdnak, a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium tanulójának írása.
Mondhatom nemcsak én vagyok így vele, hanem a jelen kor kutatói is. S a közelmúlt kutatói is így voltak vele. Téved, aki azt gondolja, hogy a magyar nyelv kutatása a XX. század közepén kőbe fagyott. Sőt! Bár hajlamosak vagyunk azt gondolni a nyelvészről, hogy ő egy olyan valaki, akit most faragtak ki valamilyen fosszilis kőzetből. Igazán csak a XX. század utolsó harmadában vált a nyelvész és a nyelvészet menővé. Mármint nem az a fajta nyelvészet, amelyet az iskolából ismerünk, és amely kezd egy kicsit porossá válni. Ami a nyelvtant illeti, sok felismerés történt a XX. században. S érett már az, hogy a sok felismerést, kutatási eredményt, mely a magyar nyelvre vonatkozik (és nem csak arra), egy helyre sűrítsék. Mutassuk meg mindenkinek idehaza is, mi az új „menő”. Így született meg az Új magyar nyelvtan, melyet három igen elismert nyelvész, É. Kiss Katalin, Kiefer Ferenc és Siptár Péter írt. E könyv 1998-ban jelent meg az Osiris gondozásában. Hogy miért volt erre szükség? A nyelvtudomány kezdett mindinkább — hiszik, vagy sem — a természettudományokhoz közelíteni. Olyan lett, mint a kísérleti fizika, ahogyan erre a könyv is hivatkozik. A nyelvész a megfigyelések alapján próbál minél pontosabb játékszabályokat alkotni. A feladat az volt, és a mai napig is az, hogy olyan szabályokat, megszorításokat, elveket állítsanak fel, amelyek egyetemesek, és amelyekben nincs kivétel. E gondolkodás alapjait még jóval előtte Noam Chomsky (1928—) amerikai tudós tette le, aki a matematika, logika és halmazelmélet számunkra talán ijesztő tudományágát hívta segítségül. Ha valaki kérdezné, Chomsky bácsi a generatív nyelvészet atyja. 1957-ben publikálta munkáját, a Syntactic Structures-t, melyet a XX. század legjelentősebb tanulmányai között tartanak számon, és melyet a Time magazin 2011-ben a száz legfontosabb nem fikciós könyv közé sorolt. A nyelvtan leírását egy receptkönyv írásához tudnám hasonlítani. Ha pontosan követjük a leírást, szabályokat, akkor nem tudunk elrontani egy ételt sem. Sőt! Ehetetlen ebédek elkészítésére képtelenek lennénk. Még egyszer: miért kellett ez nekünk? Hát mert egyszerűen ez a felfedezés volt az a kulcs, amely új kapukat nyitott. Hogy megértsük magát az emberi nyelvet és azt, hogy a nyelvek ugyanazon készletből merítenek. Hogy egy anyanyelv beszélője képtelen helytelen (agrammatikus) mondatok létrehozására. Tehát a magyar nyelv beszélője ahelyett, hogy A kutya fut a macskánk után nem fogja azt mondani, hogy A fut a kutya macska az után. Mert az anyanyelv beszélőibe egyes szabályok bele vannak programozva. E szabályok leírására törekszik a többi közt az Új magyar nyelvtan is. Ez az iskolai nyelvtankönyvekből kimarad. Pedig milyen érdekes lenne, hogy, mondjuk, a finnugor rokonság mellett az is ott lenne, hogy Nicaraguában a polgárháborúk idejében, vagyis a ’70-es években a siket gyerekek nyelvtanítására nem volt lehetőség. Ezáltal a nicaraguai siket gyerekek néhány hónap alatt egy olyan nyelvet hoztak létre, amelyre egy nyelv sem volt hatással, és amely szabályaiban hasonlít az emberi nyelvre. Tehát a generativizmus gondolata egy kicsit sem légből kapott.
Hangtan, mondattan, alaktan, híres emberek. Könnyű ezekkel dobálózni. De azért simítsuk el a dolgokat, mert a dobás fájhat és összezavarhat. Az Új magyar nyelvtant sem akárkik írták. Nem is akármiről és nem is akárhogyan. Az akárhogyant, úgy érzem, eléggé kiveséztük, tehát az új elveknek, leíró szabályoknak kellett megfelelni. Vulgárisan: a menőnek. Mi az, hogy nem akármiről? Három részre osztható a könyv: mondattan, alaktan és hangtan. Az első részt É. Kiss Katalin professzor asszony írta, a magyar generatív mondattan egyik élharcosa és nem mellesleg az első Bolyai-díjas női tudós, mely elismerés nagyjából a magyar Nobel-díjnak felel meg. Nem ez volt sem az első, sem az utolsó tudományos elismerése. Ha valaki a magyar generatív mondattanról érdeklődik, meg merem kockáztatni, hogy É. Kiss Katalin nevével fog először találkozni. A könyv második fejezetét, az alaktant Kiefer Ferenc írta, illetve állította össze. Hosszú volna a lajstrom, mely Kiefer professzor munkásságát illeti, de így van ez mind a három szerzővel. Egy igazi matematikus-nyelvész, a többi közt Széchenyi-díjas, és 1999-től 2008-ig az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának volt az elnöke. Nem mellesleg az ő szerkesztésében jelent meg a legátfogóbb nyelvészeti szakirodalom (nyelvészeti Biblia négy kötetben?), a Strukturális magyar nyelvtan. Végül, de nem utolsósorban Siptár Péter, aki a hangtannal kapcsolatos fejezetért volt felelős. Siptár Péter professzor úrról is legalább annyi elmondható, mint a másik két kollégájáról. Ő a fonológiaelmélet és a magyar fonológia kutatója. Nagy tudású, termékeny (publikációinak száma 250 fölött van) szaktekintély. Személyes tapasztalat alapján nagyon segítőkész is. Én a sok elismerésből, alapkőből kiemelném, hogy az ELTE Nyelvtudományi Doktori Iskolájának alapító tagja és nem mellesleg a Magyar Nyelvtudományi Társaság választmányi tagja is.
Fontos megjegyezni azt, amire a könyv is kitér, hogy az Új magyar nyelvtan rengeteg külföldi és magyarországi nyelvész több évtizedes munkájával jöhetett létre. A nyelvészek bizony vitatkoznak, megosztják egymással nézeteiket, hogy azok korrigálást nyerjenek. Viszont a könyv nem konszenzuson alapul. „Valójában a szerzőknek e nyelvészközösség együttműködése, vitái eredményeképpen kialakult egyéni álláspontját tükrözik. Az Új magyar nyelvtanban kifejtett nézeteket előkészítő, olykor velük megegyező, máskor nekik ellentmondó kutatói teljesítmények az irodalomjegyzék alapján azonosíthatók” — tartja a könyv. Ami viszont fontos, hogy e közösség nem csekélyen járult hozzá az emberi nyelv megértésének tárházához. Nem egy magyar tanulmány világított rá az emberi nyelvekre jellemző, ma már általánosan elfogadott tényekre. A topik és a fókusz kulcsszerepe a mondatban, a hangrendi illeszkedések szabályszerűségei, ragozási paradigmák stb. Mit bizonyít ez? Hát azt, amire az iskolai tankönyvek nem térnek ki, és ami ma már igenis elfogadott tény. Hogy az emberi nyelv szabályait a világ bármely pontján lehet kutatni, és ha a hipotézisünk igaznak látszik, ha beillesztjük valahol máshol a világban egy megfelelő helyre, és igaznak bizonyul, akkor az már arra utalhat, hogy nem is húzható olyan katonás, szabályos határ a nyelvek közé. A többi közt ezért nem fog sosem nyugdíjba vonulni, fosszilis kőzetekbe a nyelvész, főleg nem a XXI. században, ahol a számítógépes beszédfelismerő programok, a beszélő mesterséges intelligencia korát éljük. Szükségünk van, volt és lesz is a korszerű, menő nyelvészekre.