Van úgy, hogy ez csak egy átmeneti időszakban lép fel, mert talán egy stresszesebb perióduson vagyunk túl. Máskor azonban állandó személyiségjellemző is lehet. Ha ez rendre előforduló érzés bennünk, akkor a szakma szuperérzékenységet, érzelmi törékenységet, olykor sebezhetőséget említ. Mindkét esetben olyan megélés ez, amelytől szabadulni szeretnénk.

Elvileg ha idegrendszerünket az optimálisnál kevesebb inger éri, akkor unatkozunk, ha pedig túl sok, akkor kimerülünk. A túlérzékenység esetében az idegrendszer részletesebben dolgozza fel ugyanazt az információt, mint a kevésbé érzékenyek idegrendszere. Emellett a túlérzékenységre erősen hatnak az érzelmek is, mivel az érintettek mások érzelmi és hangulatváltozásaira is fogékonyak. Ezért mások érzelemingadozása a túlérzékenyek hangulatát is befolyásolja. Ilyenkor a kommunikáció folyamán nemcsak a tartalmat, hanem a hozzá simuló érzelmeket is elemezzük, átengedjük saját belső szűrőnkön. Túlérzékenység esetén viszont van úgy, hogy például ott is veszélyt érzékelünk, ahol ténylegesen nincs, s akár mások rossz hangulatát is magunkénak érezhetjük.

Illusztráció (Pixabay.com)

Egyes felmérések alapján minden ötödik ember minősíthető túlérzékenynek. Ami ennél még terhelőbb tapasztalás, hogy az érintettek gyakran élik meg azt, hogy a környezetük nem érti meg őket. S az így kifejezésre jutó „problémakeresések” következményeként elutasítják őket, ami pedig még inkább megfosztja őket az elfogadás élményétől.

Éppen ezért a túlérzékeny gyerekeket nem megváltoztatni kell, hanem megtanítani, hogyan legyenek képesek arra, hogy megőrizve túlérzékenységüket jól tudják érezni magukat. Ez a lelki állapot természetesen jelentős kihívás elé állíthatja a szülőket, hiszen amikor a gyermeket látszólag minden letöri, aggódni kezdünk. Különösen nehéz ezt úgy megérteni, ha mi magunk nem ilyen lelkületűek vagyunk. Ha pedig velünk is ez a helyzet — és mivel örökletes jellemvonásról beszélünk, ez igen gyakran előfordulhat —, akkor meg a túlféltés csapdájába eshetünk. A gyerekek mindenhol találkozhatnak agresszivitással, ezért a legtöbb, amit szülőként tehetünk, hogy megtanítjuk őket megvédeni önmagukat. Ilyenkor elsősorban nem a küzdő-, illetve önvédelmi sportokra gondolok, hanem arra, hogy beszélgessünk velük arról, hogy egy konfliktusos helyzetben mit lehet tenni, pontosabban: szólaltassuk meg a gyereket erről. És hallgassuk is meg a sajátságos élményeiről szóló beszámolókat. Legyünk mi, szülők azok, akiknek el tudják mondani azt, ami velük, a lelkükben történik. Nagyon fontos megértenünk és elfogadnunk azt, hogy ők egy-egy helyzetet valóban úgy, talán számunkra egy kicsit szokatlanul érzékelnek. Vagyis a fókuszt a probléma helyett a megoldásra helyezzük át, és bízzunk abban, hogy a gyermek meg tudja oldani ezt a helyzetet, a mi közbenjárásunk nélkül. Sajnos azonban nem lesz mindenki ennyire megértő vele. Mégis, ettől függetlenül, erősítsük benne azt, hogy szerezzen barátokat, akikkel kellemesen is megélheti a társas kapcsolódást. Találjuk meg az erősségeit, és azokat fejlesszük tovább, így az önbizalma is növekedhet.

Mivel a túlérzékeny gyerekek nehezebben viselik a nagy változásokat, idejében készítsük őket fel, beszéljünk meg velük minden részletet, melyre csak fel tudnak készülni. Mentesítsük őket a nagy nyomástól, és mutassunk meg nekik néhány relaxációs technikát, mely igazodhat az életkorukhoz.

Az ultraérzékeny gyerekek gátlásosabbak, kerülhetik az iskola nyüzsgését, felnőttként könnyen címkézik őket visszahúzódó vagy introvertált személyiségeknek. Ám ez korántsem minden esetben igaz.

Illusztráció (depositphotos.com)

A felnőttkori szuperszenzitivitás beazonosítását az is segítheti, ha magunkra ismerünk a következő állításokban: kényelmetlenül érezzük magunkat erős fények, hangok, illatok észlelésekor; a váratlan dolgok, kellemetlen meglepetések megbéníthatnak bennünket; kellemetlen számunkra a nagy tömegben való tartózkodás; zavaróan hat ránk a nem túl közeli emberek jelenléte; feszültté tesznek bennünket az erőszakos és félelmetes tartalmak. Egyesek szerint a túlérzékeny embereket bosszantják a közösségi médiában megjelenő hozzászólások, haragot keltenek bennük az igazságtalansággal jellemezhető helyzetek, s a kellemetlen környezeti hatásokra akár testi tünetekkel is reagálhatnak (Preston Ni). A hiperérzékeny emberek fájdalomtűrő képessége alacsony, és a depresszióra is hajlamosabbak, emellett az érzelmi túlterhelés miatt kapcsolataikban vagy munkájukban könnyen kiéghetnek.

A környezet részéről a legnagyobb támogatás az lehetne, ha megértené, hogy az érzékenység nem tudatosan választott magatartásforma. Egy ilyen embernek számtalan értéke van: érzelmei könnyen felszínre hozhatóak, igen empatikus, nagyon különleges a fantáziája, az intuíciói is fejlettebbek — ezért sokszor a túlérzékeny személyek közül kerülnek ki a művészek és az egyéb kreatív munkát végzők.

A felnőttek hiperérzékenységét enyhítheti, ha egyszerre csak egy feladatra koncentrálnak, ha teret adnak a bennünk levő kreativitásnak, és ha tudatosan megpróbálják elkerülni a túlságosan ingergazdag helyzeteket.

Nagyon fontos, hogy elkülönítsük a túlérzékenységet attól, amikor valakiben egy korábbi, traumatikus, fel nem dolgozott élmény idéz elő ilyen reakciót.

Minden, ami kapcsolatban áll az érzékszervekkel, túl gyorsan, túl mélyen hat rájuk. Ennek következtében a szuperszenzitív emberek egy mentálisan zavart, feszült szituációba juthatnak, melyben minden értelemben kényelmetlenül érezhetik magukat. Könnyen megérzik a körülöttük levőkből szinte sugárzó információkat, arra azonban gyakran nehezen jönnek rá, hogy önmaguknak mire van szükségük.