Mézeskalács szív
Perisity Irma
2021.10.15.
LXXVI. évf. 40. szám
Mézeskalács szív

Kérem az olvasót, a cím alapján ne gondolja, hogy az alábbi történet egy magyar népmese. A főszereplő egy régi ismerősöm, akivel a fiatalkori barátságot egykettőre feltámasztottuk, és elég gyakran találkoztunk is. Sok mindent tudtam róla, de ahogy majd kitűnik, talán többet is tudhattam volna. Esetleg másként is alakulhatott volna az élete.

— Látod, mondtam én annak idején, amikor Ausztriába indultam, hogy találkozunk még, leszünk mi még egymásnak gyóntatója — mondja halvány mosoly kíséretében az asszony. — Több évtized után íme, itt vagyunk ismét együtt. Én kértem az ismerősömet, hogy értesítsenek, mondják meg, hogy szükségem van rád, akárcsak annak idején, amikor még fiatalok voltunk. Emlékszem, nagyon büszke voltam, hogy elsős képzősként a legjobb barátnőm már végzős. Mutogattalak is szünetekben, mint egy ritka példányt. Sosem felejtettem el, milyen jókat tudtunk beszélgetni, milyen komolyan vártuk, hogy önállóan elinduljunk életutunkon. És főleg arra emlékeztem, mennyi jótanácsot kaptam tőled, mennyire ügyeltél arra, hogy sose essek át a ló túloldalára. Mert ilyesmire hajlamos voltam! Talán azért, mert a muzsikus apám mást sem csinált, csak kényeztette az egyetlen lányát. És sosem engedte, hogy anya bármiért is megbüntessen.

Amikor anya hirtelen meghalt, az elemi negyedik osztályába jártam. Ahogy ő eltűnt az életünkből, minden sivár lett. A hatalmas, drága bútorokkal berendezett családi háztól inkább féltem, mint tekintettem otthonomnak. Apa rengeteget volt házon kívül, állandóan külföldi koncertek, itthoni fellépések vártak rá. Rám nem sok ideje jutott, hát úgy nőttem, mint a vadvirág. Amikor befejeztem az általános iskolát, Ausztriába akart küldeni zeneakadémiára, az volt ugyanis a rögeszméje, hogy tehetséges zongorista vagyok. Én viszont tanító akartam lenni, ezért úgy döntöttünk, előbb befejezem a képzőt, és utána megyek Ausztriába.

Az utolsó nyár, melyet még itthon töltöttem, egyike volt életem legszebb nyarainak. Nem tudom, emlékszel-e a falubúcsúra, nálam voltál vendégségben. Volt egy csendes, helybeli legény, aki már régóta szimpatizált velem. Eleinte rá sem mertem nézni, mert apám kitért volna a hitéből, ha beleesek egy parasztlegénybe! De én is meg-megbámultam a fiút. Azon a búcsún kaptam egy szép mézesszívet tőle. Az volt a búcsúfia. Apám ugyanis úgy döntött, nem kell nekem tanítói oklevél, mert néhány évet elveszítek a zenei képzés terén, hát elintézte, hogy már októbertől felvegyenek az osztrák akadémiára.

Készültünk hát az elválásra, miközben neked bevallottam, hogy van egy mézesszívem, és annak a fiúnak a szíve is az enyém, akitől kaptam. Javasoltad, hogy beszéljek apával, mondjam el, hogy itthon akarok érvényesülni, boldog lenni. Megpróbáltam, de apa hallani sem akart erről. Két hónapot töltöttem titokban a fiúval, és úgy éreztem, semmi sem választ el tőle. Megígértük egymásnak, hogy bármi történjen is, összetartozunk. És eljött az október — én elmentem. A mézesszívet egy pléhdobozba tettem, és magammal vittem. Azt hittem, majd segít, hogy hazataláljak.

Utólag tudtam meg, hogy apa megkért, ne zavard az ottani életemet, engedd, hogy önállósuljak. Persze, akkor azt hittem, magamra hagytál, és én nem jelentkeztem. Bárhogy is akartam ellenállni, az idő tette a magáét. A tanulmányaim kifogástalanul folytak, kitűnt, hogy valóban van tehetségem a zongorához. Így a nyári szünetekben sem jöttem haza. Apa ismerőseinek köszönhetően a nyári hónapokban ismert zenekarokkal muzsikáltam. És lassan a fiú és a mézesszív is feledésbe merült. Amikor apám meghalt, oklevél nélkül jöttem haza. És a temetés után évekig Dubrovnikban éltem. Az itthoni családi házat egy középkorú pár tartotta rendben. Amikor nyugdíjba vonultam, elhatároztam, hogy végérvényesen hazajövök. Nem mentem férjhez, olyan igazi párkapcsolatom nem is volt. Két éve éltem már itthon, amikor elestem, és eltört a csípőm. Segítség nélkül szinte semmit sem tudok csinálni, hát eldöntöttem, elmegyek az idősek otthonába, nem akarok perlekedni senkivel, mert tudom, milyen a természetem, sokan nem tudnának elviselni. Most az a dolgom, hogy összeszedjem a holmit, melyet magammal akarok vinni. Igen, ehhez kell a te segítséged. De azt előrebocsátom, hogy a kekszesdobozt a mézesszívvel már megtaláltam. Ezt ugyanis, ha bármikor hurcolkodtam, mindig a csomagomba tettem, nem gondolva a tartalmára. Képzeld, amikor most kinyitottam a dobozt, egy maréknyi, lisztszerű morzsa és néhány tükördarab volt a dobozban. Az idő megtette a magáét. A házat továbbra is a pár tartja karban. És ha meghalok, a te dolgod lesz, hogy ezt a papírt átadd a címre, mely a borítékon van. Ott él a fia ugyanis annak a férfinak, akitől a szívet kaptam. Ne vitatkozz velem, elhatároztam. Neki ajándékozom a házat azzal a magyarázattal, hogy az apja már fél évszázaddal előbb kifizette azt nekem. Köszönöm, hogy megteszed. Hogy mi legyen, ha te halsz meg előbb? Ez nem történik meg, mert te mindig betartottad a szavad. Vedd úgy, hogy ezt a feladatot csak te oldhatod meg.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..