home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Mesterfotós
LENNERT MÓGER Tímea
2015.07.20.
LXX. évf. 28. szám
Mesterfotós

Lennert Géza fotográfus és újságíró három évtizeden át a Jó Pajtás című gyermeklap munkatársaként, hét évig pedig a főszerkesztőjeként végezte munkáját hivatásszerű alapossággal. A fotóművészetet életformaként éli meg ma is, és fontosnak tartja az utánpótlás kinevelését, a szakmai fejlődés elősegítését.

* Több mint négy évtizedes szakmai múltra tekinthetsz vissza, hazai és nemzetközi sikerek sokaságát mondhatod magadénak. Melyik téma és díj tölt el a legnagyobb megelégedéssel?

— Vannak a szerzői opusomnak olyan felületes ismerői, akik azt hiszik, Lennert csak aktokat fényképez. Gondolom, azért mondják ezt, mert nem találkoztak a szociofotóimmal, természetbeli és urbánus tájképeimmel, víz alatti természetfotóimmal, légi fotóimmal, életképeimmel, utcai pillanatképeimmel. Nem kiállításokon kaptam a legkedvesebb díjaimat, hiszen az ott átadott elismerések csak a pillanatnyi erőviszonyok lecsapódásai. Három díjamra vagyok különösen büszke. 1974-ben, huszonkét éves koromban kaptam az elsőt, Újvidék város Nagykorúsági Díját, mely az Októberi Díj (ma Pro Urbénak szokták nevezni) ifjúsági változata volt, és kevés fotós részesült benne. A másik a Jugoszláv Fotószövetségben kiérdemelt A fotóművészet mestere — jelenleg a Szerbiai Fotószövetség mestere — kitüntető cím volt. Ezt 1979-ben, huszonhét évesen kaptam meg a húszmilliós Jugoszláviában. E rangot ötvenévesen, tizenöt vagy húsz év aktív fotózás után is nagy megtiszteltetésnek számít elérni, kevesebben vagyunk, mint az akadémikusok (Vajdaságban talán három vagy négy élő viselője van a címnek). A harmadik elismerést az országban kaptam, de átvennem már külföldön kellett. A Horvátországban kiérdemelhető, legmagasabbnak számító, fotós-Oscarnak is nevezett kitüntetést, a Tošo Dabac-díjat a polgárháború kitörése következtében 1991-ben nem vehettem át. 2005-ben önálló tárlattal egybekötött díjátadással pótolták a kényszermulasztást.

* Az ember mint test/táj visszatérő motívum a művészetedben. Milyen a viszonyod a táj emberéhez — annak függvényében, hogy például Nyugat-Bácskához rokoni szálak fűznek?

— Édesapám szülei doroszlói származásúak, ezért Doroszló mindig a szívem csücske volt. A rokonoknál sok szép nyarat töltöttem gyerekkoromban és később is, amikor már a fényképezőgép lencséjén keresztül láttam a világot. Számtalan fotóm — néhány a legjobbak közül — éppen Doroszlón készült, és bejárta a világot. Az emberábrázolás egy módja a környezetében vagy onnan háttéréletlenséggel és más fotós „cselezéssel” kiragadva ábrázolni a mindennapjait élő vagy az ünnepi alkalomra kiöltözött személyt. A Doroszlón készült fotóimra teljes mértékben vonatkozik az a kedvenc mondásom, mely szerint a leghétköznapibb kép is érdekessé válik a kellő idő elteltével.

* Azt nyilatkozod ezekről a képekről, hogy nem éppen Lennert Gézá-sak. Milyenek Lennert Géza szerint a határozottan Lennert Gézá-s fotók?

— E képek értéke nem abban rejlik, hogy mennyire „művésziek” — vajon mit is jelent ez a szó, kérdezem magamtól negyvenöt éves pályával a hátam mögött —, hanem abban, hogy a múlt egy pillanatát hozzák vissza, mutatják be a mai embereknek. Talán éppen ezért szoktam mondogatni, hogy ezek nem tipikusan Lennert Gézá-s képek, hiszen soha nem foglalkoztam igazán néprajzi fotózással, legalábbis tudatosan nem, de sok régi fényképemen szerepelnek a néprajzhoz is köthető motívumok.

* Milyen irányvonalat észlelsz a vajdasági fiatal fotósnemzedék körében?

— Sok a „boldog fényképezőgép-tulajdonos”, a ludasi ifjúsági fotóstáborba a hallgatók sokkal jobb gépekkel érkeztek, mint az előadók, akik tapasztalt fotósok voltak, a nevük tiszteletet parancsol a szakmában. Évtizedek óta mindenki szép képet igyekszik készíteni, ám hiányoznak az olyan alkotói közösségek, mint amilyen az egykori, nagyon progresszív TAKT volt (a mai egészen más, csak a neve ugyanaz). Hiányoznak az egykori — jelentős alkotói közösségeket tömörítő — fotóklubok is (nem az úgynevezett fotóklubos vagy FIAP-os fotográfiát hiányolom). Egyetlenegyről tudok Újvidéken, ott nagyon elmélyült munka folyik, és Zomborban is van egy, mely nagyot „villant”, de mostanában mintha egy kicsit lelohadt volna a lendület. Fény a sötétségben Palásti Andrea (Újvidék), aki egy igazi gondolkodó fotóművész, és Helga Vlahović, aki valahol Palics és Budapest között próbál meg valami érdekeset alkotni, ő a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanult. Bezzeg Gyula (Szenttamás—Szabadka) fotóiban is fölfedezhető a filozófus szerző, nála a mennyiség még hiányzik, viszont a minőséggel nincs gond. Ifj. Novák Mihály (Ómoravica—Szabadka) is révbe ért végre, noha ő már nem igazán sorolható a „perspektív, fiatal generáció” tagjai közé, mégis megtalálta a helyét az archaikus fotográfiai technológiák kreatív alkalmazásának területén. Volt egy nagyon érdekes alkotónk, Miša Keskenović (Zombor), ő Szlovéniában él és dolgozik. A jó fotóból sajnos nálunk sem/nem lehet megélni... Itthon több felsőoktatási intézmény is képez fotográfusokat. Nagy tudás, az a bizonyos „előbb fél évig gondolkozzunk, aztán három nap alatt csináljuk meg” típusú megfontolt és alapos alkotói folyamat egyelőre nem mindre jellemző. Reményre az ad okot, amit az Újvidéki Művészeti Akadémia hallgatóinak évi kiállításán láttam — ebben az intézményben intenzíven foglalkoznak a gyerekekkel, helyes irányba terelik őket, úgyhogy előbb-utóbb újabb jó alkotók is fölbukkannak majd. A minap Szentesen jártam, ahol a XVIII. Szentesi Aktfotó Biennále zsűrijében vettem részt két igen nagyra becsült magyarországi fotóművész kollégával. Ott olyan minőségi felhozatalt láttam, amely továbbra is reményt ad: a digitális gépek és a képszerkesztő programok nem ölték még meg az EMBER kreativitását! Az első díjat testhosszal elnyerő Szaszkó Antalnak egyébként július derekán önálló kiállítása lesz Újvidéken. Ajánlom mindenki figyelmébe.

* Milyen tematikájú képeken dolgozol jelenleg, illetve a nagyvilág melyik részén akadhatunk rá az alkotásaidra?

— A Macedóniában bolyongó kiállításomon kívül egy másik anyag — mely a budai várban, a Kerengő Galériában, majd egy része az azt követő Szenteleky-napon, Ószivácon volt kiállítva — most Csehországban tekinthető meg. Zsűriztem az Újvidéki Képzőművészeti Akadémia hallgatói Kvarneró és Velence című műhelyének képanyagát, ezt kiállították Fiumében, majd Újvidéken. Szentesen két fotóm látható a Vajdasági Fotószövetség hatvanképes kollekciója részeként, Aradon is ugyanezzel a társasággal állítottam ki, ennek kibővített, százöt képes változata pedig Nagyváradon nyílt meg az Eurofoto Art Galériában, az Európai Fotográfiai Fesztivál részeként, valamint Románia távolabbi tájain is bolyong egy szerbiai fotószövetséges vándorkiállítás, melyben szintén van képem.

Néhanapján itt-ott kiállítok, de bármiféle bizonyítási kényszer nélkül, szakmai előadást tartok, zsűrizek, fotódiplomáciai feladatokat teljesítek, szakbizottságok munkájában veszek részt, éppen csak annyira vagyok jelen, hogy ne felejtsenek el az emberek. Főállásban Stefi unokámat sétáltatom, közben pedig szórakoztatva tanítgatom az élet nagy és fontos dolgaira...



Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..