home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Mesékben rejlő emberi igazság
Rencsényi Elvira
2006.03.21.
LXI. évf. 12. szám
Mesékben rejlő emberi igazság

Dévaváriné Beszédes Valéria átveszi Ðuro Molnartól, a Községi Közművelődési Közösség elnökétől a Bodrogvári-díjat - Szabó Attila felvételeA néprajzkutatói munka állandó utazgatással jár, azonkívül hihetetlenül időigényes. Mindig egész embert kíván, hiszen rálelni azokra az emberekre, helysz...

Dévaváriné Beszédes Valéria átveszi Ðuro Molnartól, a Községi Közművelődési Közösség elnökétől a Bodrogvári-díjat - Szabó Attila felvétele

A néprajzkutatói munka állandó utazgatással jár, azonkívül hihetetlenül időigényes. Mindig egész embert kíván, hiszen rálelni azokra az emberekre, helyszínekre, akik és amelyek múltunkról, hagyományainkról és népszokásainkról tanúskodnak, a legtöbbször bizony évekbe is beletelik. De van értelme, van értéke a sok fáradozásnak, a türelemnek és kitartásnak. Van bizony, hiszen a néprajzkutató munkája alapján ismerhetjük meg a múltunkat, melyre a jövőnket építhetjük.
Dévaváriné Beszédes Valériát Szabadka község Közművelődési Közössége a 2005. évben Bodrogvári Ferenc-díjjal tüntette ki a Seregék szárnyán című népmesegyűjteményéért.
* Kiből válhat jó néprajzkutató?
- Aki alázattal és az emberek szeretetével rendelkezik. Akinek van türelme beszélgetni az emberekkel, meghallgatni a gondjaikat, bújukat-bajukat, viszont tudnia kell mértéket is tartani, hogy a néprajzi adatfelvétel közben a beszélgetés ne egy semmitmondó fecsegésbe csapjon át. Egy néprajzosnak az adatközlője minden személyes mondandóját meg kell hallgatnia, mert csak így tud vele közvetlen kapcsolatot teremteni. Ez a kapcsolat az alapja ugyanis a hiteles néprajzi adatok begyűjtésének. A néprajznak ugyanis vannak olyan területei, amelyekről csak akkor szerezhetünk tudomást, ha a beszélgetőtársunk legszemélyesebb dolgait is meghallgatjuk. Ám ezeket az intim részleteket szinte azonnal el kell felejteni, mert nem kerülhetnek egyetlen gyűjteménybe, kiadványba se. Munkám során rendszerint idős, megkeseredett emberekkel találkozom, akiknek azonban szinte kimeríthetetlen a hagyománytáruk, és az ilyen egy néprajzos számára igazi kincsnek számít. És hogy mi kerekedik ki megőrzött ismereteikből, történeteikből, az a feltett kérdéseinkre adott válaszaikból áll össze.
* Ön a Vajdaságban élő magyarok életét, hagyományait és szokásait kutatja. Mi mindenre derül fény egy-egy kutatómunka során?
- A ma is élő emberek elmondásaiból tudunk következtetni arra, hogy hosszú évtizedekkel ezelőtt itt, a Vajdaságban milyen is volt az élet. Nekem sikerült olyan adatközlőre rátalálnom, aki egészen az 1900-as évekig vissza tudott emlékezni a parasztság életére. Elmesélte, hogy az ő szülei és nagyszülei még lovakkal szántottak, arattak, és hogy ő maga gyermekként vett részt ezekben a földmunkálatokban, de jól emlékezett az akkori világra, az akkor élő emberekre is. Olyan emberrel is találkoztam, aki annak idején a gabonavermekből hordta fel a búzát. Ezek a vermek olyan kicsinyek és oxigénszegények voltak, hogy csak kistermetű ember fért be oda. Valamikor iszonyatosan nehezen éltek az emberek. Ez a megállapítás sajnos a jelenre is érvényes. Az embernek ezeket a nehézségeket azért olyan fájó elviselni, mert egykoron, ha csak rövid időre is, de már részük volt egy valamivel színvonalasabb, jobb minőségű életben. Ha az életszínvonal valami miatt csökken, azt különösen nehéz megélni. Illyés Gyula írta egyszer, hogy a forradalmárok soha nem a prolikból lesznek, hanem azokból az emberekből, akik már egyszer megélték a jobbat is, és amikor megérezték a hanyatlást, akkor kezdtek el lázadni. Ez történt a vajdasági emberekkel is. Egy időben kicsit jobb sorsuk volt, majd rájuk tört az iszonyatos szegénység, melyet a háború hozott magával. Visszakerültek a nyomorba, és ezt egyszerűen nem tudják elviselni, mert már megtapasztalták, hogy ugyanennyi munkával jobban is lehetett élni. A legrosszabb minőségű földeket kapták meg, majd 1918 után a nemzetiségekhez tartozó föld nélküli parasztok nem jutottak termőföldhöz, és ez egy újabb csalódás volt számukra. Később, az 1948-as földosztás alkalmával rettenetesen silány földeket juttattak nekik, majd megalakultak a mezőgazdasági birtokok, amelyek magánosítása most van folyamatban. Félő, hogy a vajdasági parasztságnak, ezen belül a magyaroknak, nem lesz miből megélniük. Most történik meg a harmadik nagy kifosztásuk, és ennek már igen súlyos következményei lehetnek.
* Mire gondol?
- Például arra, hogy falvaink lassan elöregednek. A fiatalok - éppen a fent említett okból kifolyólag - elhagyják a falut, a városokba költöznek, hiszen a kis földterületen folytatott növénytermesztésből vagy az állattenyésztésből ma már nem lehet megélni. A korábban még virágzó falvakban manapság szinte minden második ház eladó, az iskolapadok üresek. Sajnos, a falvak revitalizációjával nem foglalkozik senki, pedig ha megtennék, akkor a néprajzosok eddigi tapasztalatait is kamatoztatni lehetne. Nem a falusi turizmusra és nem tájházak létesítésére gondolok, bár természetesen azok is kellenek, de sokkal fontosabbnak tartom azokat a tartalmakat visszahozni falvainkba, amelyekből a helybeliek valamikor meg tudtak élni. Ilyen például a gyógynövény-termesztés vagy a biogazdálkodás, a kertészkedés.
* A Bodrogvári-díjat egy 85 népmesét tartalmazó gyűjteményéért érdemelte ki. Mit kell tudnunk a könyvről, illetve a benne szereplő mesékről és az azokat elmesélő Szőcs Boldizsárról?
- Ő egy Székelykevéről Szabadkára került idős bácsi volt. Tőle hallottam a könyvben megjelent meséket. Ennek az idős embernek a példája mutatja, hogy milyen nagy szükségünk van eleink tapasztalataira, amelyek évszázadok, sőt évezredek alatt idegződtek be, és amelyeket nem szabad félredobni, hiszen azok az örök emberi igazságot hordozzák üzenetként a jövő nemzedéke számára. Szőcs Boldizsár a vajdasági magyarság egyik legjelentősebb népművésze volt, nemcsak meséket tudott, hanem népdalokat, balladákat is gyönyörűen énekelt. Rendkívül gazdag volt az a hiedelemvilág, amelyet a szülei magukkal hoztak a Székelyföldről, Bukovinából. Ő első kézből értesült arról, hogy milyen volt ott az élet. Az a nosztalgia, amely benne élt a szüleiben, őbenne is megvolt, noha Bukovinába soha nem ment el.
* Mennyi időbe telt a mesék összegyűjtése, illetve kötetbe foglalása?
- Maga a mesegyűjtés öt évig tartott. Ennyi időn át mesélt nekem Boldizsár bácsi, és 2005-ben végre megszülethetett a kiadvány. Ő már sajnos nem érhette meg, időközben távozott az élők sorából. Nagyon kedves és közlékeny embert, igazi népművészt ismerhettem meg benne, és nagyon élveztem hallgatni őt minden alkalommal, míg mesélt vagy éppen népdalokat énekelt. Mindvégig képes volt megőrizni az eleitől örökölt emberséget és jókedvet, jóllehet nagy szegénységben éltek és sokat szenvedtek. Nem csoda hát, hogy a vajdasági magyarságnak egy nagyon érdekes szegmentuma a bukovinai székelység népi kultúrája, amelyre nekünk büszkéknek kell lennünk. Szőcs Boldizsár meséi nyomán szinte az egész bukovinai örökséget nyomot követhetjük.
* Miért éppen Seregék szárnyán a címe a mesegyűjteménynek?
- Ez az egyik legrövidebb meséje Boldizsár bácsinak. A lényege abban rejlik, hogy az embernek - kiváltképpen falun - van egy örökös vágya: el szeretne menekülni. A mesében az édesanya nem engedi elrepülni a fiát, holott éppen ez lenne a feladata. A gyerekeket ugyanis hagyni kell ,,kirepülni a fészekből, és ezt minden szülő jól tudja. Ezért választottam ennek a mesének a címét a gyűjtemény címéül, mintegy tanulságul az olvasók számára.
* A díjátadáson Berta Csongor kis mesemondó csodálatos előadásában hallhatta a közönség a címadó a mesét. Ön szerint vajon sikerül továbbadni a jövő nemzedékének elődeink meséit, a mesemondás művészetét és szeretetét?
- Biztos vagyok benne, hogy tovább él a népmesemondás hagyománya. Ennek legszebb példája a Kálmány Lajos népmesemondó verseny, amely igen nagy népszerűségnek örvend a gyermekek és fiatalok körében. Az benne a legszebb, hogy a verseny résztvevői igyekeznek az otthoni anyagot felkutatni, vagyis magától az adatközlőtől megtanulni a mesét. Az ilyen történeteknek ugyanis van egy sajátos ízük, zamatuk, amely oly különlegessé teszi a vajdasági magyarság életéről szóló meséket.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..