Úgy öt-hat éves lehettem, amikor egy párás hajnalon elindultunk a jó húsz kilométerre levő bogojai (Doroszlón már csak így nevezik Gombost) vízimalomba. A lovas kocsin gondosan elosztva ott sorakoztak a búzászsákok, mi pedig nagyapóval ott gubbasztottunk a nyikorgó kosárülésen. Induláskor nagyanyám meleg perecet nyomott a kezembe, és utánunk szólt, nehogy valami kocsmánál megálljunk útközben. Teljesen alaptalan volt öregszülém intelme, mert mint később kiderült, nagyapámnak esze ágában sem volt megállni a Dunáig. Útravaló gyanánt ott lapult a zsebében egy kis üveg pálinka. Ahogy kilométerkövenként nagyokat húzogatott belőle, egyre vidámabban pattogtatta ostorát. Tréfálkozva felém nyújtotta a butéliát, s akkor láttam, hogy egy nagy pók nyújtózkodik a targyiban. Rémülten adtam tudtára az öregnek felfedezésemet, de ő azt mondta, majd leszopogatja róla a pálinkát.
Némi bandukolás után arra lettem figyelmes, hogy igencsak meglódult a szekér, pedig a hámfák istrángja igen laza volt. A kocsi szinte magától gurult le a töltésről a lejtős úton. Amikor feltekintettem, akkor láttam meg a számomra félelmetes Duna párában úszó fényes csíkját. Ahogy közeledtünk a víz felé, annál erősebben kapaszkodtam a szekéroldalba. A folyó pedig egyre nőtt. A párából előbújt a malom is, mohos lapátjait lomhán forgatta a víz. A kocsizörgésre  előbújtak a vízimolnárok is, és az ingatag pallón behordták a teli zsákokat. Én tisztes távolból figyeltem a már igen rozoga tákolmányt, és még medvecukorért sem mentem volna fel a korhadt deszkákra, amelyek között fel-felloccsant a folyó vize. Mivel akkoriban a búzát még nem cserélték lisztre, hanem mindenki megvárta, amíg megőrlődik a kenyérgabonája, így bőven akadt időm barátkozni az idegen folyóval.
A Duna bősz rohanása és tajtékzó örvényei ijesztőek voltak. Nagy nehezen legyőztem a félelmemet, és közelebb merészkedtem a vízhez. Ekkor értettem meg először életemben azt, hogy mérhetetlenül apró és jelentéktelen vagyok a természethez képest. Akkor éreztem meg a folyó egyedi, semmihez sem hasonlítható illatát, amit a későbbi fenol- és olajmaradványok sem tudtak jelentősen megváltoztatni.
Néhány héttel később is ezt az illatot éreztem azon az éjszakán, amikor álmatlanul forogtam az ágyamban a szörnyű hír hallatán, hogy Jóska bátyám a malomnál vízbe fúlt. Amikor mégis elaludtam, álmomban reménytelenül próbáltam menedéket keresni a sötét örvények elől. Azóta végkép haragban vagyok a Dunával. Felnőtt fejjel, aktív horgászként sem tudtam megszeretni, és az egyik kezemen meg tudom számolni, hányszor pecáztam a partjáról, csónakból pedig meg sem kíséreltem.
Ilyen előzmények után igen elcsodálkoztam, amikor Árpád barátom Dunai pecázásra invitált. Nemleges válaszomat a leendő horgászhely dicséretével kísérelte megváltoztatni. Gyanússá kezdett válni a dolog, mert vízililiomos, kedves, kárászos-compós patakot emlegetett az én horgásztanítóm, pedig én a Dunát nem ilyennek ismertem. Hamar ki is derült a félreértés, mert csupán a folyó árteréről volt szó. Végül beadtam a derekam, hogy társa legyek az apatini kisvíz újbóli felfedezésében. Árpád csak arra kért, hogy a felszerelésen kívül vigyek magammal néhány horgászjelvényt is.
A kiválasztott szombaton hajnali kettőkor indultunk a titokzatos vízre. Az összes szükséges követelmény közül a száraz út és a csillagos ég adva volt. Apatinig még tudtam követni az útvonalat, de az ottani tizedik mellékútra fordulás után már lemondtam az útirány megjegyzéséről. Néhány kilométer poroszkálás után lelakatolt sorompó állta utunkat a sötét erdei ösvényen. Én már a visszafordulás vagy a tovább gyaloglás lehetőségei között kezdtem válogatni, de Árpád számára a sorompó se jelentett akadályt. Elkérte tőlem a jelvényeket, és dörömbölni kezdett a fák között megbúvó csőszház ablakán. Lelki szemeim előtt már láttam magunkat, ahogy iszkolunk a sörétpuskás gátőr elől, de egyszer csak fény gyúlt odabent,  és kinyílt az ablak. A haverom pusmogott valamit a házigazdával, azután elővette a zsebéből a jelvényeket, megtoldotta őket egy kis üveg pálinkával, és máris kezünkben volt a lakatkulcs.
Legyőzve az utolsó akadályt is, most már szinte a parton éreztem magam, de a kocsi alól elfogyott a csapás, és egy másfél méter magas csalánerdőben találtuk magunkat. Utunk során először láttam elbizonytalanodni Árpádot, aki az ablakon kihajolva próbált meg tájékozódni. A dolgunkat a felszálló pára is nehezítette, mert hiába meresztgettem a szemem, a tejfeles csalánsalátán kívül semmit sem láttam. Már éppen ki akartam szállni a kocsiból, amikor a barátom úgy nyomta a padlóig a féket, hogy majdnem bevertem a fejem az autó üvegébe. Szinte az utolsó pillanatban álltunk meg. Közvetlen előttünk ott gőzölgött a keresett patakmeder. Azt csak sejthettük, hogy víz is van benne, mert egész felszínét úszó töklevelek és vízililiomok borították.
Megérkeztünk tehát ahhoz a sosem látott tündérpatakhoz, amelyik ott csordogált az úttalan utakon túli ártéri erdő ölelésében. A felkelő nap sugarai csillantották meg azt a néhány tenyérnyi tisztást, ahova finom keszegező szerelésünket bevetettük. Fejünket kapkodva néztük azt az ezer csodát, amit ez a csepp kis víz és környéke mutatott nekünk. Az iparvárosi szmog után ez a levegő szinte illatos varázsszőnyegként lebegtetett bennünket, és hogy minden érzékszervünknek jusson  az élvezetekből, arról a madarak gondoskodtak, millió torokból énekelve.
Nem tagadom, szeretek halat fogni, de akkor ott úgy éreztem, hogy színes buborékként pukkanna szét ez a varázslatos világ, ha megmozdulna az úszóm. Ilyen veszély Árpádot sem fenyegette, mert már a harmadik kis tisztást „horgászta meg” eredménytelenül. Úgy látszik, az összes követelményt kielégítő vizecskének egy hibája volt, hogy nemigen bővelkedett halban. Ezt abból is kitalálhattuk volna, hogy nem volt még pecások által kitaposott gyalogösvény sem a partján. Az egész napi fogásom egy tenyeres aranykárász volt, amelyiket úgy engedtem vissza, hogy a három kívánságomat sem közöltem vele.
Hazafelé menet azért a hajógyárnál vettünk pár méretes compót, hogy legyen mit hazavinni a már beígért ritkaságokból. Már a vásárláskor éreztem rajtuk azt a különös, számomra rejtélyes Duna-szagot, de azt csak a kátrányos haltartó bárkának tulajdonítottam. Meleg, nyáridő lévén, az elkészített compópörköltet a doroszlói házunk udvarán, az eperfa árnyékában szolgálta fel nagyanyám. Nagyapóra néztem, és akkor éreztem teljes bizonyossággal ismét annak a sötét örvénylő víznek a jelenlétét, és egészen valóságszerűen felsejlett bennem az a kép, amint negyven évvel azelőtt, néma férfisírással édesöccsét temette.