Sági Varga Kinga a helyszín jelentőségével indított: a Palicsi-tó Kosztolányi és Csáth révén került fel a magyar irodalmi térképre, ezt a hagyományt írta tovább Tolnai Ottó is. Palicsfürdő az Adria, a Telep és a Virág utca 3. mellett vált az életmű meghatározó helyszínévé. Az est címe egy Domonkos István-idézet volt: „Mert nélkülözhetetlenné élted magad.”

– Ezt a verset Tolnai Ottónak címezte, s mindketten nélkülözhetetlenné élték magukat a vajdasági magyar és a magyar irodalomban egyaránt – emelte ki. Kapcsolatuk legendás volt, az Új Symposion első nemzedékéhez tartoztak.

Verseket, prózákat, tanulmányokat, esszéket és képzőművészeti alkotásokat tartalmaz a Tolnai-szám. Az egészen személyes hangvételűektől a mélyen tisztelettudókig. Barátok, kortársak és fiatalok emlékeznek a költőre. Annak ellenére, hogy Tolnainak hatalmas a szakirodalma, még mindig sok minden van, amiről lehet írni.

– Thomka Beáta esszéjében találkoztam először azzal a Tolnai-interjúval, amely 1989-ben készült. Ebben Ottó főként a Symposion szerkesztéséről beszél, de írói-költői mivoltáról is szó esik. Itt vált kimondottá az a kép, amely bennem is kialakult, hogy Tolnainál ezek az ágazatok, hogy ő író, költő, szerkesztő, mind együtt jelennek meg, s mind a személyiségét alkotják. A szerkesztést nem pozícióként élte meg, hanem egy művészeti irány volt számára – mondta Sági Varga.

Maurits Ferenc Tolnai Ottó kortársa volt, a Symposion első nemzedékéhez tartozott. A Tolnai-számot is részben ő illusztrálta, emellett Fenyvesi Ottó kollázsai, Tolnai Ottó képzőművészeti alkotásai is szerepelnek benne, valamint gazdag képanyag színesíti, Dormán László és Molnár Edvárd fotói.

Maurits Ferenc személyes emlékkel indított:

– Fiatalságom legszebb évei voltak az Új Symposion azon évei. Tizenöt évesen ismertem meg Tolnait, s abban a pillanatban megváltozott az életem. Ottó egy irodalmi est után a Telepen hozzám fordult, és két könyvet tett a kezembe. Az egyik Rilke válogatott versei, a másik pedig egy zágrábi kiadvány, Sartre novellái. Ez a két könyv óriási hatással volt rám. Kortársak voltunk. Ő szerkesztő, költő, prózaíró, de elsősorban a Symposion mesterműhely vezető embere. De nem vezető ember volt, nem főszerkesztő, hanem egy olyan mester, aki mindenre tanított bennünket. Ezek az évek meghatározták, amit egész életemben készítettem. Ottó fantasztikus ember volt, hihetetlenül tudta ösztökélni, munkára késztetni az embereket, így engem is – osztotta meg velünk gondolatait. Egy vers is szerepel a lapban Maurits Ferenctől, melyet Orovec Krisztina olvasott fel.

Bicskei Gabriella, a Híd versszerkesztője a tanulmányokról beszélt. Két szövegről ejtett szót, az egyik Szajbély Mihály esszéje, mely a Híd Tolnai-számában is szerepel, a másik Gyimesi Tímea egyik tanulmánya. Mindketten Tolnai Lorand Gasparhoz fűződő kapcsolatáról beszélnek.

– Szajbély visszaemlékszik az Ottóval való palicsi találkozásokra, arra az alkalomra, mikor a Lorand Gasparral való kapcsolatáról kérdezgette, s Ottó elővett egy képeslapot, rajta olajfa, homok és egy fehér épület. Egy ideje már leveleztek Gasparral, így mintha egy párbeszédet folytatott volna: „Kedves barátom, szóval ilyenek a mi tájaink, olajfák és fehérre meszelt mecsetek.” Gáspár Lóránd Marosvásárhelyi születésű, életét Franciaországban és Tunéziában élte le, a sivatag létmódjának feltérképezésével foglalkozott. „Gaspar, a sivatag költője Tuniszban él” – írja róla Tolnai. Gyimesi Tímea arról ír, hogy Gaspar világa közeli rokonságot mutat Tolnaiéval, még ha egész más égövön terülnek is el tájaik. Ottó az itteni homok, Gaspar a tunéziai feltérképezésével foglalkozott. Gyimesi ezekhez kapcsolja, hogy Tolnainak van egy francia–magyar, kétnyelvű kötete, a Miquel Barceló árnyéka, s a francia részt Lorand Gaspar fordította. Ez sem véletlen, hisz Miquel Barceló, a katalán kortárs festő a sivatagot festette – fejtette ki Bicskei Gabriella.

Orovec Krisztina, a Híd fordításszerkesztője Marko Pogačar Babér Tolnai Ottónak című szövegét fordította, ezt olvashatjuk a Tolnai-számban. Tolnai Ottó a délszláv irodalmat aktívan követte, olvasta, személyes kapcsolatban is állt az alkotókkal, ez szövegeiben is visszatükröződik. Halálának hírére több szöveg, megemlékezés, nekrológ is született.

– A Tolnai halála kapcsán a délszláv régióban megjelent nekrológok és emlékezések személyes hangneméből érezhető, hogy akik írták, kortársai és barátai is voltak Tolnainak. Tolnai műfordítással is foglalkozott, de ami kevésbé ismert, hogy szerb nyelven is írt verseket. A Krik ruže című kötetet a szabadkai Népszínház felkérésére írta. 1987-ben volt egy táncelőadás, melyet Nada Kokotović koreográfus rendezett, Anita Berber német táncosnő tragikus életpályájáról szólt, ehhez születtek a versek, melyek soha nem jelentek meg magyarul. Halálhíre után vagy tucatnyi nekrológ, emlékező szöveg jelent meg. Mile Stojić szarajevói költő írt egy terjedelmes búcsúztatót, Boško Krstić szabadkai újságíró, író, esszéista is egy lírai nekrológot, Bojan Savić Ostojić is személyes szállal indította búcsúztatóját, egy véletlen találkozásról írt, ahol Tolnai meggyőzte őt arról, hogy írjon, így lett belőle író. Nekem Marko Pogačar szövege tetszett leginkább, ezt fordítottam le. Egy fiatal, 1984-es születésű költőről, íróról van szó, aki Splitben él. Egy Tolnai-idézettel indít: „Je li moguće da to beše naš zivot? Moguće je.” Azután arról kezd mesélni, hogy Tolnai halálhíre két hónapos késéssel jutott el hozzá, mint egy palackposta. Abban a két hónapban éppen a Költő disznózsírból-t olvasta Marko Čudić fordításában, s szinte posztumusz párbeszédet folytatott Tolnaival ez idő alatt. Így ír róla: „Tolnai írásmódját a részletek iránti érzékenység, a nagyívű látásmód és a kanyargó, asszociatív mondatszerkesztés határozza meg. A Tolnai-életmű egy személyes és kollektív történelem panorámája, amelyben a mikrotörténetek sajátos mitológiává állnak össze.” Szövege végén egy személyes szálat is említ, innen a babérkoszorú motívuma – fejtette ki Orovec Krisztina.

Berényi Emőke jelenleg a Híd prózaszerkesztője, nem ez az első Tolnai-szám, melynek szerkesztésében részt vesz. Ő is egy személyes történettel indította mondandóját.

– Ottó 2020-ban ünnepelte 80. születésnapját, erre készülve állítottuk össze a neki szóló blokkot Bakos Petrával. A COVID miatt késve jelent meg a szám. Némileg szégyenkezve vittem el Ottónak, azt éreztem, méltatlan hozzá, mert nem egy nagy bemutató keretében adtuk át. Átsétáltam hozzá a Homokvárba, mi a szomszédságában lakunk, a Petőfi utcában. Gyalog mentem, láttam, hogy éppen kint napozik a kertjében. Csengettem, s láttam, hogy mivel számított rá, hogy jövök, rögtön felvette a sportzakóját. Ez az aktus azt juttatta eszembe, hogy számára mennyire fontos volt mindennek megadni a módját. Abban a számban megjelent egy Nagy Józseffel készült interjú is, melyben elmondja, hogy ő Tolnaitól tanulta meg, hogyan lehet a provinciát világivá írni, a semmis kis történetekből hogyan lehet felépíteni egy magánmitológiát, s hogyan lehet úgy elemelni azt ettől a sík, homokos vidéktől, hogy közben ne hazudjunk róla, mégis valami nagyot csináljunk belőle, amit egyébként megérdemel. Számomra ez volt Ottóban mindig páratlan és nagyszerű. Ez a hangnem már most hiányzik a vajdasági magyar irodalomból – hangsúlyozta Emőke.

A Tolnai-számból kedvenc szövege Benedek Miklós verse, melyben egy olyan helyzet idéződik meg, amelyről ők csak álmodoztak. Tolnai Ottóék ugyanis legendás reggeliket tartottak azok számára, akiket erre méltónak éreztek, fiatal költőket, írókat láttak vendégül.

Benedek Miklós költő, újságíró a nem reggelizés motívumából kiindulva írta versét a Híd Tolnai-számába. A címe: Nem reggeliztem Tolnaival.

– Be kell most vallanom, hogy én nem tudok kapcsolódni Tolnai Ottó szövegvilágához. Ennek lehet az az oka, hogy viszonylag későn ismertem meg. Tolnaiból, amit láttam, amit ismertem, az a kultusz, mítosz volt. Tolnai, akire felnézünk, aki a mennyei szférákból, a felhők fölül figyel minket, és írja a jobbnál jobb szövegeit. 2020-ban költöztünk Palicsra, beütött a COVID, 18 óráig lehetett kint lenni az utcán. Éppen meszeltünk, kinéztünk az ablakon 17.50-kor, s azt láttuk, hogy Tolnai Ottó és Jutka a kutyákkal szaladnak haza, hogy hazaérjenek 18-ig. Ez a jelenet annyira megmaradt bennem, hogy amikor a Tolnai-emlékszámba szöveget kértek tőlem, ez a kép rögtön beugrott. Egy másik jelenet, ami a fejemben van, szintén kutyákhoz kapcsolódik. Az úton mentünk át a párommal, Tolnai az ő párjával és a kutyákkal jött szembe, s meg voltam róla győződve, hogy Tolnai Ottó lebeg. Nem mozog a lába, csak halad előre. Ezekkel dolgoztam a versemben is, s abból, amit korábban láttam, olvastam tőle, illetve róla. S így tudtam kötődni ehhez a reggelihez is, amiről csak legendákat hallottunk. Nem lehet hozzá nem kapcsolódni, mert annyira beleng itt mindent – fejezte mondandóját Benedek Miklós, majd felolvasta versét.

A Híd Tolnai-számát a helyszínen meg is lehetett vásárolni.