A venezuelai ügy

Abdullah Öcalant, a Kurdisztáni Munkáspárt — melyet Törökországban terrorszervezetnek minősítettek — elnökét a török titkosszolgálat Kenyában fogta el 1999-ben. Azóta egy börtönszigeten él a Márvány-tengeren. A titkosszolgálatok azért titkosak, hogy csak akkor közöljenek valamit, ha ehhez érdekük fűződik, így az csak sejtés, hogy annak idején a CIA milyen adatokat adott át róla, de az valószínűsíthető, hogy része volt az akcióban. Az viszont nem kérdéses, hogy Nicolás Maduro elfogásának esetében az egyik fő adatszerző és szervező volt.

Mindenesetre azok a képek, amelyek akkor Öcalanról és most Maduróról napvilágot láttak, meglehetősen hasonlóak (a szem letakarása és a bilincsbe verve történő szállítás). Ám van egy fontos különbség: Öcalan csak egy párt/terrorszervezet vezére volt, Maduro viszont egy regnáló elnök. Az amerikai különleges egységek, a Delta Kommandó és Navy SEALs, annak ellenére, hogy kubai testőrökkel volt körülvéve, egy maximum kétórás művelet után január 3-án, szombaton, hajnali 2 óra után elfogta, hogy az USA területére vigye, és január 5-én már bíróság elé is állítsa. Nagybani kábítószer-kereskedelem és fegyvercsempészet vádjával vették őrizetbe Nicolás Madurót és feleségét, Cilia Florest. Az amerikai deszantosok által végrehajtott akció során a házaspárt őrző kubai testőrséget likvidálták, az elnököt és feleségét elfogták, majd bebörtönözték. Az amerikai veszteségekről nincs hír, a hivatalos közlés szerint csak könnyebb sérülések történtek.

Maduro a hatalmat Hugo Cháveztől vette át, miután az gyógyíthatatlan betegségben meghalt 2013-ban. Azóta több választást nyert, de a legutóbbi győzelemnél (is) a helyi ellenzék szerint nagymértékű választási csalás történt. Chávez 1988-ban nyert elnökválasztást, és szocialista államot kezdett építeni Kubával karöltve. Ennek az alapja a hatalmas kőolajkincs volt, mely egyes becslések szerint a legnagyobb a Földön. A venezuelai nemzeti olajtársaság vezetőit lecserélte, és azóta ez az üzletág állami kontroll alatt volt. Amíg hatalmon volt, Cháveznek sikerült bizonyos eredményeket elérnie, javult az életszínvonal, a közegészségügy és az oktatás, Maduro idején ezek a tendenciák megfordultak.

Maduro Chávez kedve szerinti utód volt. A nyugati sajtó szélsőbaloldalinak nevezi őt is. Elnöksége alatt nőtt a bizalmatlanság iránta az országban, az életszínvonal csökkent, és mára nagyszámú politikai ellenfele van. Talán véletlen, hogy a 2025. évi Nobel-békedíjat a venezuelai María Corina Machado kapta, akit bátorságáért jutalmaztak, mivel a demokráciáért és a diktatúra ellen harcol.

Venezuela az amerikai szankciók miatt nem tudta felfuttatni a kőolajtermelést. „Csak” napi 880 000 — 1 100 000 hordót tudtak kitermelni, melyet Trump meg akar kétszerezni vagy háromszorozni. A mostani akció után 30—50 millió hordónyit foglalt le, melyet a venezuelai nép érdekében értékesít. Bizonyára amerikai élelmiszereket hoznak majd be, és rövid távon emelik az életszínvonalat.

Amerika az amerikaiaké

A világ nagy része találgat, hogy mit eredményez és mit nem az USA csapása. Az USA félreérthetetlenül az 1823-beli Monroe-elv újraéledését helyezte kilátásba, de a 2025 novemberében közzétett nemzetbiztonsági stratégia értelmében az USA jelenleg még ennél is ambiciózusabb. Nemcsak a nyugati féltekével törődik, de ez számít a fő célnak. Az USA diskurzusa szerint a venezuelai akció a drogkereskedelem elleni csapás volt, és a Napok Kartellje drogkereskedő szervezettel kereskedő korrupt hatalom ellen történt. Mégis az USA ezzel azt is demonstrálta, hogy Latin-Amerikában, sőt talán bárhol a világon lecsaphat. Argentínában puhább eszközökkel ért célt. A csapás feleleveníti a már jó ideje történt nicaraguai háború befejezését és a többpárti választások kiírását, de a panamai intervenció emlékét is (mindkettő 1990-ben történt).

Minderre Moszkva csak szavakban reagált, míg mások, a brit külügyminiszter, John Healey és Zelenszkij is arra céloznak, hogy „más diktátorokra” (Putyinra) is így kellene lecsapni. A kínai külügyminiszter küldöttje néhány nappal a támadás előtt járt Venezuelában, csak találgatni lehet, hogy mit mondott ott. A világban és magában az USA-ban is sokan elítélik a támadást, de ez csak szóbeszéd. Az USA a drogkereskedelem miatt egy ideje már egyre növekvő nyomást gyakorolt a venezuelai kormányra. A Madurót felváltó alelnök, Delcy Rodríguez gyorsan megértette az új helyzetet, és azonnal békésebb hangnemre váltott az USA-val kapcsolatban. A drogoknál lényegesebb, hogy Trump elnök kijelentette, átveszi az irányítást a venezuelai kőolaj-feldolgozó vállalat, sőt az ország felett is, ameddig a helyzet nem rendeződik. Ez meglehetősen homályos megfogalmazás, de a tőzsdéken az amerikai olajcégek részvényeinek ára elkezdett nőni. Ebben a pillanatban tehát az USA kontrollálja a globális kőolajpiac legnagyobb részét, miközben Iránban is ingatag a helyzet. Arról is lehet találgatni, hogy Trump és Putyin miről állapodtak meg Alaszkában 2025 augusztusában, mert biztos, hogy nemcsak arról tárgyaltak, ami a sajtóban napvilágot látott.

Trump időparadoxona

Az USA elnöke (még) nem tudta elérni az ukrajnai háború végét, miközben az ún. félidős választás vészesen közeledik. Ha nem akarja hivatali idejének nagyobb részét „béna kacsaként” tölteni, akkor eredményeket kell felmutatnia. Trump időparadoxona egyúttal az USA időparadoxona is, hiszen ma döbbenetesen nagy a katonai fölénye. Ha az óriási mennyiségben rendelkezésre álló fegyvereivel semmit sem csinál, akkor azok ócskavassá válnak, és Kína felnőhet mellé, tehát az USA-nak és Trumpnak most kell cselekednie, ha el akar érni valamit.

Venezuela átcsatornázása az amerikai érdekszférába Kubát kilátástalan helyzetbe hozza: sem pénz, sem kőolaj nem fog oda érkezni. Trump elnöknek megvannak az eszközei, hogy ennek a kijelentésének érvényt is szerezzen, és eljöhet az az idő, amikor Kuba majd tárgyalni akar. Az elmúlt hetekben Kolumbia is beszédtéma volt, ahol szintén sok a kőolaj, de a kokacserje is. Ezenkívül Iránban átláthatatlan helyzet alakult ki, és úgy tűnik, csak idő kérdése, hogy mikor csap le az USA a közel-keleti országra. Netanjáhú izraeli elnök már az új iráni vezetőséggel történő majdani barátságról beszélt. A helyzet nem lesz egyszerű, mert Iránban azt kell elérni, hogy a nép csináljon forradalmat. Így a támadások vélhetően a katonai célpontokat fogják érni, mert az iráni helyzet bonyolultabb annál, hogy a politikai vezetőket kiiktassák. Iránnal kapcsolatban már biztosan létezik néhány forgatókönyv, és az elnök azon gondolkodik, melyik lenne a leghatásosabb. Trump egyre többször és egyre nyíltabban beszél Grönland annektálásáról is, de a legújabb hírek szerint Európa határozottságot mutat, és elképzelhető, hogy az annektálás helyett bérbeadás fog történni. Ha mindezt átgondoljuk, akkor többé-kevésbé világos, hogy Trump a kőolaj alacsony világpiaci árára játszik, ami az orosz gazdaság lehetőségeit szűkítené, vagyis ha az ukránok megkapják a szükséges pénzt, melyet fegyverekre, nem pedig aranyból készült giccsekre költenek, akkor a fronton egy a mainál egyenlőbb helyzet alakulhat ki.

Az is igaz viszont, hogy ha Trump átveszi a kontrollt a nyugati féltekén, akkor az angolszász országokkal és a szövetségeseivel csökkenti annak a lehetőségét, hogy a kínaiak világkereskedelemben gondolkodjanak. Marad nekik Oroszország, a türk világ és Afrika — ez sem kevés, de már nem egy globális kereskedelmi rendszer, melyre Kínának szüksége van.

Trump Kanadára vonatkozó kijelentése miatt az egyik legszorosabb nemzetközi kapcsolat a mélypontjára zuhant, de ebben is látni kell, hogy az USA-nak szüksége van ezekre az északi, ritkán lakott, óriási területekre, Grönlanddal együtt, hogy zárni tudja az „aranykupolát” (Golden Dome) az USA felett, vagyis hogy el tudja érni, hogy oda ne juthassanak be semmilyen rakéták, sem oroszok, sem kínaiak. Ezenkívül az Északi-sarki-óceán alatti hatalmas mennyiségű szénhidrogén-tartalék kérdése is nyitott. Van tehát logika Trump politikájában, de ez az erősek logikája. Végül is a világ mindig így működött, csak az elmúlt hetven évben nem szoktunk hozzá, hogy ez ilyen nyersen történik.

A Maduro elleni gyors és precíz támadást úgy is értelmezhetjük, hogy az új világrend körvonalai kezdenek kirajzolódni, és hogy abban nem lesz igazán sok meghatározó szereplő. Az is világos, hogy az USA hatalmas katonai fölényét addig kell kihasználnia, amíg Kína fel nem zárkózik mellé. A kérdés tehát nem az, hogy Amerika nagyhatalom marad-e, hanem az, hogy a felemelkedő Kína árnyékában hányan értik meg időben: az Egyesült Államok közelében csak az van biztonságban, aki hajlandó Washington stratégiai érdekeit figyelembe venni.