Az állami elismerést azért a több évtizedes munkáért kapta, amellyel erősítette a magyar nyelvű oktatást, őrizte Vajdaság kulturális sokszínűségét, és aktívan részt vett az oktatási rendszer megújításában. Hetilapunk ebből az alkalomból kérte interjúra, hogy felidézze pályájának mérföldköveit, és bátorítást adjon mindazoknak, akik a pedagógusi hivatáson gondolkodnak.

* Hogyan élte meg, amikor átvette az állami kitüntetést?

— Mély meghatottsággal és hálával éltem meg a pillanatot. Az ember ritkán gondol arra a mindennapi tevékenysége során, hogy valaha állami szintű elismerést kap a munkájáért, ezért különösen nagy súlya van számomra ennek a díjnak. Úgy érzem, nem csupán személyes kitüntetés, hanem visszajelzés mindazoknak is, akikkel együtt dolgozunk a vajdasági magyar közösségért, a felsőoktatás megerősítéséért és a szülőföldön való boldogulás lehetőségéért.

Fotó: Az MTTK Dékáni Hivatala

* Ez a díj a vajdasági magyar felsőoktatás megbecsültségét is jelzi?

— Igen, határozottan így gondolom. Ez az elismerés túlmutat az egyéni teljesítményen: a vajdasági magyar felsőoktatás társadalmi szerepének és értékteremtő munkájának szól. Azt üzeni, hogy anyanyelvünkön helyben is lehet minőségi tudáshoz jutni, és ebből értelmiségi pályát építeni. A díj megerősít abban, hogy jó úton járunk, és hogy a közösségi értékekre épülő oktatás stratégiai jelentőségű lehet. Számomra a döntés azt is jelzi, hogy Szerbia többnyelvű felsőoktatási modellje immár stratégiai értékként tekint a magyar nyelvű képzésre.

* A személyes elismerés után térjünk rá a jelen kihívásaira. Miben látja ma a vajdasági magyar felsőoktatás legnagyobb erősségeit és legsürgetőbb kihívásait?

— A legnagyobb erősségünk a közösségi beágyazottság és a küldetéstudat. Intézményeink nemcsak oktatási helyszínek, hanem a nyelv, a kultúra és az értékrend identitáshordozó terei is. Erősség továbbá a hallgató-központúság, az oktatók könnyű elérhetősége, valamint a magyarországi szakmai kapcsolatok révén folyamatosan bővülő lehetőségek. Csoportjaink létszáma kezelhető: név szerint ismerjük a hallgatókat, így valódi mentor–diák kapcsolat alakul ki. A legsürgetőbb kihívás a fiatalok elvándorlása, a demográfiai visszaesés és a felsőoktatás iránti érdeklődés csökkenése. Kulcskérdés, hogyan tarthatjuk itthon vagy csábíthatjuk haza a tehetségeket. Ehhez korszerű, a munkaerőpiac igényeire reagáló, vonzó képzésekre és hiteles közösségi jövőképre van szükség. Az első tanév, amikor fiatal tanítóként a diákok elé állhattam, talán minden hivatalos mérföldkőnél mélyebb nyomot hagyott bennem: akkor éreztem először, hogy az oktatás nem csupán hivatás, hanem felelősség és szolgálat is. Nagy hatással volt rám az az időszak is, amikor aktívan részt vettem a vajdasági magyar felsőoktatás intézményépítő munkájában — ez valódi közösségi vállalás volt. Fordulópont volt 2006, amikor az akkor alakuló Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karhoz csatlakozhattam a magyar ajkú oktatókkal, majd 2023-ban elfogadtam a dékáni megbízatást, miután korábban a Kari Tanács elnökeként, az Újvidéki Egyetem Tanácsának tagjaként, a Minőség-ellenőrzési és Akkreditációs Bizottság vezetőjeként, valamint dékánhelyettesként is dolgoztam. Végül sosem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor egy-egy volt tanítvány sikeréről értesülök — ezek mindig megerősítenek abban, hogy érdemes volt kitartani.

* E mérföldkövek közül melyik jutott először eszébe, amikor megtudta, hogy állami elismerésben részesül?

— Az első tanári évem képe villant be: egy tanterem, a padokban ülő hallgatók és az az érzés, amikor először szembesültem vele, hogy emberek sorsában kapok majd szerepet. Most ugyanez az élmény tért vissza: a díj nemcsak személyes elismerés, hanem egy hosszú út visszaigazolása is.

* Egy sikertörténet mögött gyakran meghatározó tanárok állnak. Kik azok a pedagógusok vagy példaképek, akik nélkül ma nem tartana itt?

— Számos tanárom volt, akik nemcsak tudást, hanem tartást is adtak — olyan értékeket, amelyek végigkísérték a pályámat. Ha mégis ki kellene emelnem egy nevet, akkor a mentoromat — a páromat — említeném, aki mindig azt mondta: „A tanítás nem az órán kezdődik, hanem az oda vezető úton, és nem ott ér véget, ahol a tanév.” Ez a gondolat számomra máig iránytű.

* A példaképek után beszéljünk a mélypontokról is, hiszen ezek formálják igazán a kitartást. A nehezebb időszakokban honnan merít erőt? Mesélne egy konkrét pillanatról, amikor kétségei voltak, mégis tovább tudott lépni?

— Volt időszak, amikor úgy éreztem, hiába küzdök — akár személyesen, akár intézményi szinten —, mintha nem hallanának meg, nem vennének észre. Egyszer azonban egy végzős hallgató tért vissza a tanítási gyakorlatáról, és ezt mondta: „Olyan felemelő érzés volt, amikor a falumban nemcsak az iskolában, hanem az utcán is a kisdiákok tanító bácsinak szólítottak. Felnéztek rám, igyekeztek magukba szívni mindazt, amit átadhatok. Most értettem meg igazán, mit jelent felelősséget vállalni a következő generációért — szakmailag és emberileg is. Örülök, tanárnő, hogy itt tanulhatok, itthon szeretnék tanítani.” Ezek a szavak új lendületet adtak, és ráébresztettek: minden fiatal, akit sikerül itthon tartanunk, önmagában is eredmény.

* A személyes élmények mellett beszéljünk arról is, hogyan tud dékánként helytállni. Csaknem két éve vezeti az MTTK-t. Milyen tapasztalatokat szerzett eddig? Voltak-e kezdeti nehézségek, és ha igen, hogyan sikerült áthidalni őket, hogy az intézmény a tervezett irányba haladjon?

— Az MTTK vezetése egyszerre megtisztelő és összetett feladat. Már az első félévben elindítottuk a kar teljes újraakkreditációjának előkészítését, a folyamat mára a célegyenesbe ért. A kezdeti időszakban természetesen adódtak strukturális és kommunikációs nehézségek: új szerepkör, új elvárások. Mégis, a kar kiváló szakmai csapata, a hallgatók nyitottsága és a partnereink támogatása gyorsan stabil alapot teremtett a közös munkához. Azóta is azon dolgozunk, hogy az MTTK ne csupán megőrizze értékeit, hanem folyamatosan új utakat nyisson.

* Ha már a jelen feladatairól beszéltünk, tekintsünk előre néhány évet. Mely szakmai célokat szeretné az MTTK-n megvalósítani a következő években?

— Szeretnénk még gyakorlatorientáltabbá tenni a képzéseinket, bővíteni a hallgatói mobilitási lehetőségeket és tovább erősíteni nemzetközi kapcsolatainkat. Rövid távon a legfontosabb feladat a kar és valamennyi szak újraakkreditálása, valamint a doktori iskola elindítása. 2027 tavaszán Szabadkán rendeznénk meg a 38. OTDK Tanulás- és Tanításmódszertani — Tudástechnológiai Szekcióját, ami történelmi lehetőség a vajdasági magyar felsőoktatás láthatóságának növelésére. Hosszú távú célunk, hogy az intézmény olyan hely maradjon — sőt váljon még inkább olyanná —, ahol a diák nemcsak tudást szerez, hanem otthonra is talál.

* A tervek mellett az is fontos, hogy mit éreznek a hallgatók. Volt-e olyan visszajelzés, amely különösen meghatotta?

— Igen. Egy volt hallgatóm levelében ezt írta: „Tanárnő, nemcsak tanított minket, hanem hinni is megtanított abban, hogy itthon is lehet érvényesülni.” Ez a mondat tökéletesen kifejezi, szerintem miről szól a pedagóguspálya.

* Végezetül térjünk rá arra, milyen tanácsot adna a pályaválasztóknak. Mit üzenne ma annak a középiskolásnak, aki pedagógusi pályát fontolgat, de bizonytalan?

— Azt üzenném, hogy a pedagógusi pálya ugyan nem könnyű, de talán a legnagyobb hatású hivatás. Minden tanítvány, akit elindítunk az úton, nyomot hagy a világban. Az elmúlt tanévben bejártuk Vajdaság valamennyi magyar tannyelvű középiskoláját, hogy saját példánkon mutassuk meg: tanári diplomával itthon is lehet jövőt építeni. Ha valaki szeret emberekkel dolgozni, nyitott a fejlődésre, és érzi a közösség iránti felelősséget, akkor érdemes elindulnia ezen az úton. Mert pedagógusnak lenni nem csupán foglalkozás, hanem életforma.