Baranyi Nándor a nagykikindai belügyi titkárság nyolctagú csapatával utazott a katasztrófa helyszínére. Elmondása szerint az első dolog, amellyel szembesültek, az volt, hogy már a Surčin és Obrenovac közötti úton is húszcentis víz állt, pedig az ár akkor még nem is tetőzött.

— Ottlétünk első három napján nagyon hideg volt, és megállás nélkül zuhogott az eső, ami az embereket elsősorban pszichikailag viselte meg. A városban több helyszínen dolgoztunk, az én munkám az elsősegélynyújtás és az evakuáció volt. A kitelepítés folyamatosan, meghatározott rend szerint folyt, vagyis elsőként a veszélyeztetett lakosságnak, aztán a terhes anyáknak, gyerekeknek, majd a nőknek és a férfiaknak kellett segíteni. Azokat a polgárokat, akik a tömbházak harmadik, negyedik emeletén rekedtek, nem szállítottuk el, nekik élelmiszert, vizet, gyógyszert vittünk, esetleg orvost, ha arra volt szükségük.

Obrenovacon helyenként négy méter magas volt a vízoszlop, a házak között, az utcákon próbáltunk közlekedni a csónakkal, de előfordult, hogy elakadtunk, megfeneklettünk a vízben lévő autók tetején.

Éppen az orosz mentőcsoporthoz voltam beosztva, amikor egy személyt az erkélyről próbáltunk beemelni a gumicsónakba, de megcsúszott annak oldalán, beleesett a vízbe, és elsüllyedt. Azonnal utána ugrottam, és sikerült megakadályoznom, hogy elvigye az ár. Ezzel az emberrel később a város egy másik pontján találkoztam. Ő megismert engem, kiabálni kezdett, hogy orosz, orosz, de én abban a tömegben nem is gondoltam, hogy ez nekem szól. Csak amikor a nyakamba borult és lelkendezett, hogy őt húztam ki a vízből, akkor jöttem rá, kiről van szó.

Részt vettem abban az akcióban is, amely során egy ottani nyugalmazott parancsnok kollégát mentettünk ki a családjával, és sok más eset is volt. Én általában azokon a gócpontokon próbáltam hasznossá tenni magam, amelyekről tudtuk, hogy ott gyerekek vannak, és a szabad időmben is ott segédkeztem, ahol a kisbabáknak osztották a csomagokat.

A váltások nem voltak meghatározva, reggel öttől estig dolgoztunk, vagyis addig, ameddig láttunk. Mindenki megállás nélkül tette a dolgát, csak arra figyeltünk, mit és hol tudnánk segíteni. Óriási összhang volt a mentősök, az orvosok, a rendőrök és a csendőrök között, remekül kiegészítettük egymást.

Baranyi Nándor elbeszélését hallgatva felmerül a kérdés, a mentőosztag idegrendszerét mennyire terheli meg ez a tevékenység?

— Huszonöt éve dolgozom a tűzoltóságon, sokszor láttam, hogy percek alatt tönkremegy mindaz, amiért az emberek egy életen át dolgoztak. Ha professzionálisan akarjuk végezni a munkánkat, akkor ki kell alakítanunk egy úgynevezett védőburkot magunk körül, és nem vihetjük haza minden egyes alkalommal a gondokat, mert akkor mi is összeroppannánk. Persze vannak olyan szituációk, amikor nehezen tudom visszafojtani az érzéseimet. Obrenovacon is volt ilyen, amikor egy nyolcéves kislány nemcsak megköszönte, hogy kimentettem a hároméves öccsét és a szüleit, hanem meg is puszilt.

Baranyi Nándor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy katasztrófa és elemi csapás esetén a zentai Tisza Mentőcsapat tagjaira is lehet számítani. Jelenleg is részt vesznek az eltűnt, vízbe fulladt személyek felkutatásában, vízbe esett tárgyak, járművek megkeresésében, felszínre hozásában, emellett a folyó védelmét is szívügyüknek tekintik. A civil szervezetet a rendőrség és az önkormányzat is támogatja, a közeljövőben viszont tartományi hozzájárulással professzionális mentőcsónak vásárlását tervezik.