Menni vagy maradni?

Menni vagy maradni?

A fenti dilemma már jó ideje kínozza a térségünkben élőket.

Mentalitásunkat ismerve a választás egy cseppet sem könnyű, hiszen vagy az idős szülőket, a barátokat, esetenként egy-egy nem túl jól jövedelmező munkahelyet kell itt hagyni, és nekivágni az ismeretlennek, vagy maradni, és úgy nevelni gyermekeinket, hogy nem tudjuk, mi vár rájuk holnap. Beszélgetőtársam túl van már a választás nehézségén, sőt, néhányszor már újrakezdte, de a választ még mindig nem tudja.

— Azt hiszem, térségünk embereinek sorsfordító ez az időszak — mondja az asszony. — A családom mégsem a végső kilátástalanság miatt vándorolt idegenbe, hiszen a férjemmel egyetemi diplománk van, középkorúak vagyunk. A tanulmányaink befejezése után kötöttünk házasságot, és akkor úgy gondoltuk, hogy bármilyen nehéz is itt az élet, fiatal, iskolázott szakemberként szükség lesz ránk. De kiderült, hogy sajnos nem így van, különösen azért, mert mi gondolkodni, számolni, tervezni is tudunk. Nálunk pedig most az a módi járja, hogy mindebből semmit sem kell tudni, csupán a megfelelő időben az éppen aktuális politikai párthoz kell csapódni, és akkor még lehet belőlünk valami. Hát mi erre nem voltunk hajlandóak! Talán még maradhattunk volna itthon, de mi már akkor — hét évvel ezelőtt — úgy éreztük, hogy itt sokat kell még várni arra, hogy a dolgok normális mederbe terelődjenek.

Egyikünknek sincs testvére, a szüleink ugyancsak egyetemi végzettségű emberek, akik tisztességesen ledolgozták a munkaéveiket, és azt gondolták, öreg napjaikat majd beragyogja az unokákról való gondoskodás. Én közvállalatban dolgoztam egy szakcsoport vezetőjeként. Kölcsönt vettem fel, és vásároltunk egy kétszobás lakást, amikor terhes lettem. A férjem informatikai mérnök, egy kollégájával ketten működtettek egy irodát. A párom újítóként és feltalálóként is hírnévre tett szert, egyszóval nem éreztük a sötét felhők gyülekezését a fejünk fölött. Amikor nekem felkínálták, hogy kapcsolódjak be a politikába, kereken visszautasítottam, mert semmi szükségét nem éreztem. A fiam akkor már középiskolába iratkozott, és akkoriban kapott a férjem egy brüsszeli szemlén elismerést egy újításáért, de emiatt itthon annyi kellemetlenség érte, hogy lemondott az elismerésről! Mindezzel egyidejűleg nekem volt egy nagyobb műtétem, és amikor négy hónap után ismét munkába álltam, a vállalatban azt mondták, felszámolták a csoportomat, és már nincs rám szükség. Közben a férjemék irodájának is egyre kevesebb munkája volt, szégyenszemre a szülők segítségére szorultunk. Ekkor merült fel először a kivándorlás gondolata. Apósom akkor már nem élt, az én szüleim kétségbe voltak esve, de a fiunk azt mondta, ő szeretne tanulni, világot látni, normálisan élni. Mivel mindhárman beszélünk angolul, erre a nyelvterületre esett a választásunk — és elmentünk.

A szüleimre maradt a lakásunk, sőt a lakáskölcsön egy része is, melyet nem volt miből törlesztenünk. Két évre volt szükség, mire valahogy beilleszkedtünk. A fiam középiskolába járt, remek tanuló volt. A férjem hamar elhelyezkedett, én viszont nem tudtam állandó munkahelyet szerezni. Drága volt a lakás, anyagi gondokban kint sem volt hiány, és egyre jobban elidegenedtünk egymástól a párommal. Amikor megkaptuk a hírt, hogy apa meghalt, úgy döntöttünk, hogy hazajövünk a temetésre, illetve én néhány hétig maradok segíteni, támogatni anyut. Végül két hónap lett belőle, és láttam, hogy anyám nem tudja fenntartani az ő és a mi lakásunkat is, de a férjem nem akarta, hogy kiadjuk. Úgy döntöttünk, hogy inkább eladjuk, és ha kint nyugdíjba megyünk, majd veszünk itthon új lakást. Amikor visszamentem, a férjem közölte, hogy maradhatok az albérletben, amíg fel nem találom magam, mert amíg én otthon voltam, ő összemelegedett egy munkatársnőjével, és a válásunk után elveszi feleségül.

A fiammal mindig jó viszonyban voltam, most azt kellett eldönteni, mi lesz az ő sorsa. Tudtam, hogy előbb-utóbb nekem mennem kell a lakásból, közben végig kell szenvednem a válást, fel kell dolgoznom apám halálát. És egy olyan munkát is találnom kell, amelyből meg tudok élni. A nyári szünetben a fiammal hazajöttem, de egy hónap múlva azt mondta, ő visszamegy az apjához, az itthon maradásban nem lát perspektívát. Ő az iskolaév kezdetén visszament, én itthon maradtam anyámmal, munkanélküliként. Amikor a fiam befejezte a középiskolát, ismét kimentem — eleinte egy kifőzdében dolgoztam segédszakácsként, később pedig sikerült egy fordítói irodában munkát kapnom. Egy kisebb lakásban élek egy lengyel mérnöknővel, időnként a fiam velem van. A férjem megnősült, de nem sikerült a kapcsolatuk, néhány hónap után elváltak. Most tehát ott tartunk, hogy idegenben vagyunk — hárman háromfelé. De haza sem kívánkozik egyikünk sem, mert otthon még mindig hülyének nézik azokat, akik a saját fejükkel gondolkodnak. Tudom, hogy rengeteg család számára időszerű a dilemma, de én sajnos nem tudok erre érdemben válaszolni. Mert aki elmegy, az is, aki visszajön, az is, és aki marad, az is csalódott.


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Menni vagy maradni?
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.15.
  • LXXIV. évfolyam 32. szám
Menni vagy maradni?
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.08.08.
  • LXXIV. évfolyam 31. szám
Facebook

Támogatóink