Mélyrepülés magunkban, a belső kozmoszban

Mélyrepülés magunkban, a belső kozmoszban

Antalovics Péter második verseskötete már külsejében is letisztult, fölösleges díszítésektől mentes, és az idén jelent meg a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. A Makói Medáliák díjas költő Távoli pólusok címet viselő kötete olyan elhagyatott tájakra visz el bennünket, amelyek ott vannak bennünk, mindannyiunkban.

* Mennyi idő alatt született meg a második versesköteted anyaga? 

— Ha összevetem a megírás pillanata alapján a legkorábbi és a legkésőbbi, kötetben szereplő szöveget, akkor ez az idő hét-nyolc évet is kitesz. Természetesen a frissebb, az utóbbi néhány évben, az előző kötet után születő versekből van jóval több, de akadnak benne olyanok is, amelyeket még évekkel az első kézirat lezárása előtt írtam. Ezek valamiféle koncepcionális vagy egyéb okokból maradtak ki onnan, most viszont megtaláltam a helyüket.

* A lírai én meglehetősen eltávolodik a társadalomtól, a perifériáról szól az olvasókhoz. Mi az oka ennek az elidegenedésnek? 

— Nem tudom, hogy ebben az esetben a lírai ént mennyire lehet elválasztani a személy(es én)től. Amióta az eszemet tudom, ilyen kívülálló típus vagyok, szerintem ez az elsődleges oka ennek a periferikus pozíciónak. A legtöbbször egy külső, megfigyelő-(ön)elemző szerepben érzem magam, ahelyett, hogy egy-egy konkrét helyzetben cselekvő volnék — sokszor még akkor is, ha tényleg cselekvő vagyok. Másrészt az elidegenedést talán nem is lehet megspórolni. Annyi személytelen emberi kapcsolatunk, szükségszerű, ámde valójában érdektelen — akár csak egyszeri — érintkezésünk van a mindenkori másikkal, hogy maga ez a mennyiség értékteleníti el ezeket. Gondoljunk a virtuális térre, de akár egy forgalmas utcára. Észre sem vesszük, hány száz sors mellett megyünk el. Viszont nem is lehet elvárni, hogy törődjünk ennyi másikkal… Ezzel párhuzamosan mindenki törekszik a saját kis, bensőséges közösségének a kiépítésére, és ebben a szembenállásban nagy feszültség rejlik.

* Számíthat az ember önmagára, lehet gyógyír a magány?

— Erre szerintem két válasz lehetséges. Az első, hogy semmiképp, a másik, hogy kizárólag a magány lehet gyógyír. Attól függ, mire kell megoldást találni a személyes sorsban, erre nincs univerzális képlet. Hosszú távon nem hiszem, hogy a magány a válasz, hogy jó irányba viszi a történéseket, de léteznek időszakok, amikor egy folyamat lezárásához, egy újraértékeléshez vagy egy újrakezdéshez elengedhetetlen. Vannak hosszúra nyúló pillanatok az életben, amikor az ember összegzi a múltat, sorsfordulók, amikor eldől, merre teszi meg a következő lépést. Ezeknél természetesen figyelni kell a környezetre, a közeliek véleményére, de végső soron a belső indíttatás fog dönteni. Úgy tapasztalom, hogy az elalvás előtti utolsó vagy az ébredés utáni első éber pillanatok magányában hitt valóság áll a legközelebb a belső egészhez.

* Most nem a lírai ént, hanem a szerzőt, Antalovics Pétert kérdezem, hogy téged mi lendít át a kiábrándultságon? Mi az, ami összerakja egy egésszé a töredezettséget?

— Alapjában egy rendszerető-rendszerező ember vagyok. A töredezettséget csak akkor vesszük észre, ha nem az egészre figyelünk. A megfigyelő-elemző hozzáállás persze magában hordozza, hogy az ember újra meg újra észreveszi a felfeslett részeket a szőnyegen. A kérdésedre talán nincs is válasz. Egyszerre létezik az egész meg a töredezettség, és az aktuális pillanat-hangulat adta arányoktól függ minden. A munka, a rend, a magasabb célnak, feladatnak való alávetettség szükségszerűen átlendít a holtponton. Amikor az ember eszközzé válik, és megfeledkezik a jelen pillanatról. Másfelől a test, a sportolás is kiút lehet. Elvonja a figyelmet a tudatról, arra eszméltet, hogy végső soron múlandó anyag vagyunk. Amennyi időm jut kerékpározni, igyekszem kihasználni. Kiszakít, megtöri a gondolati körforgást, segít a letisztulás felé vezető úton.

* Miért éppen Klájó Adrián illusztrálja a köteted? Volt bármiféle elképzelésed az illusztrációkat illetően? 

— Viszonylag régóta ismerem Adrián munkáit, és a kiadóban a szerkesztőmmel, Brenner Jánossal arra jutottunk, hogy ő lehet a megfelelő képzőművész ehhez a szöveganyaghoz. Nem volt semmiféle elképzelésem vagy elvárásom. Szerintem nagyon jól ráérzett a versek hangulati világára, tetszik ez a fajta letisztultság, mely jellemzi az illusztrációit, jól egészítik ki a szöveget.

 


 

felejtés (4 tételben)
 

az idillnek immár vége. a hosszú tél
és nyár után nem maradt más, csak
a csupasz tények szövedéke.
ma még veled ebédeltem. felszolgál-
tál mindent, amivel rég jóllaktam.
legjobban a bűntudat ízlett, második
kedvencem a félreértés volt. kint búra-
ként lebegett a tompán fénylő égbolt.
 
egy szikla hiánya, ahogy a várost
nézem. nincs, ami égjen, hogy
a teremtés ne maradjon félkészen.
úgy járok az emberek között,
hogy nincs tétje a feledésnek.
 
görcsbe meredt izmok és a kihűlő
szoba, ahogy mocorgok
elképzelt odvamban. Ez a titok,
ez az össz áhítat. négy oldalról közelít
a fény, három a bűntudatig hatol,
a negyedik tintaként átitat. elbújtam,
mint föld a jég alatt.
 
kitöltöm a búcsúpoharat, hű Petroniusom…
tekinteted az utolsó útig elkísér.
előttem a bizonytalan vágy,
aminek nincs, soha nem is volt neve.
majd másnap-quo vadis,
Domine?
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Mélyrepülés magunkban, a belső kozmoszban
Irodalom
Facebook

Támogatóink