— A történtek megítéléséhez egy kicsit a családomról is mesélnem kell — kezdi a férfi. — Egy nagyon vallásos, sokgyerekes családból származom, az apám géplakatos volt, de munka után rengeteget segített a helybeli templomban. Nagyon szeretett olvasni, szerette a verseket, a zenét, így nem csoda, hogy a pap gyorsan ráérzett, hogy apám jó „kántoranyag”. Ő el is vállalta ezt a feladatot, és élete végéig, amíg csak mozogni tudott, búcsúztatta a környező települések elhunyt polgárait. Csak az utóbbi időszakban gondoltam arra, hogy a búcsúztató verseit össze kellene szednem, és könyv formájában kiadni, lassan ugyanis kihal ez a „mesterség”, faluhelyen már nem kifizetődő rímfaragással foglalkozni.

Azt hiszem, apám mellékfoglalkozásának köszönhető, hogy minket, gyerekeket szigorúan vallásos neveltetésben részesítettek. Bármi történt a családban, a környezetünkben, minden az égiek akarata volt, abba szerinte bele kellett nyugodni, és viselni a sorsunkat. Emlékszem, gyermekként, ha lámpaoltás után egyedül maradtunk a tisztaszobában, sokszor igyekeztünk közösen magyarázatot találni arra, ugyan ki az, aki onnan felülről mindenkit lát és mindent tud. De elfogadtuk, hogy az az Isten akarata, aki mindenható. És ahogy nőttünk, ez a belénk nevelt felvilágosítás szabály lett, mely részben a mi életünket is meghatározta. A katonaság után gyorsan megnősültem, nem szerettem tanulni, nekem elég volt a vasszakma. A testvéreimben több volt az ambíció, az egyik bátyám színiakadémiát végzett, és ahogy lediplomázott, először az Újvidéki Színházban, majd a pristinaiban dolgozott. Ott nősült meg, egy szerémségi színésznőt vett el. Ott raktak fészket, és még ma is ott élnek, már nyugdíjasok. És furcsa módon sosem kívánkoztak el onnan, azt mondták, megbecsülik őket, és a két gyerekük is ott vált felnőtté. Mivel sokat voltam náluk, a baráti körük egy részét is jól ismertem. Tudtam, hogy az ottaniaknak más szokásaik, vallásuk van, de ez nem zavart, mert nem bántottak. Én a Jendre (Endre) testvére voltam, és nekem is kijárt a tisztelet. Itt hallottam először arról, hogy a jó családok már a gyerekeik születésekor eldöntik a házasságot, melynek a megbeszélt időben kell megtörténnie. A bátyám egyik kollégájának a három lánya mellett volt egy fia is, akinek tizenhárom éves korában „vettek” egy újszülött kislányt.

Az egyetemi tanulmányai után a fiú Londonban kapott munkát egy filmstúdióban. Abban az időben a feleségem testvérének a lánya Londonban fejezte az egyetem utolsó évét. Véletlenül került oda, és nagyon boldog volt, mert ezt hihetetlen szerencsének tartotta. Nekem eszembe jutott a pristinai ismerős fia, és telefonhívásokkal, üzenetekkel sikerült összehozni őket, hogy a lány ne legyen egyedül. És ahogy meg volt írva: a fiatalok egymásba szerettek. Egy év után összeköltöztek, és bejelentették, hogy összeházasodnak. Igen ám, de itthon a fiúnak már volt feleségjelöltje, és az adott szó beteljesítése becsületbeli ügy volt. Nem akarom bonyolítani a történetet, de hosszú idő után mindent sikerült elintézni. A pristinai lány kiment Londonba, de a fiú a sógornőm lányával esküdött meg. Persze együtt élnek, egy lakásban. Nem tudom, hogyan érzik magukat, legalábbis nem tudtam egészen a közelmúltig, amikor hazajöttek látogatóba úgy, hogy a pristinai lány ott maradt a kislánnyal, akit ő szült. Itthon aztán — elsősorban a család női tagjainak hála — fény derült arra, hogy a két asszony kinn összemelegedett. A részleteket nem nagyon akarja a feleségem sem elmesélni. Annyit tudok, hogy a két nő összejött, és a férj állítólag nem is tud a dolgokról. Pocsékul érzem magam, úgy gondoltam, én ejtettem erkölcsi csorbát a feleségem rokonán, hogy valamilyen okból felszínre hoztam azt, amit mélyen elástak itthon. Aztán hónapokig rágódva a dolgon rájöttem: ezzel a homoszexualitással az ember jóformán sosem lehet tisztában. Én nem török pálcát senki felett, azt sem mondom, mi normális. De a lelkiismeretemet már sikerült megnyugtatnom. Ha ugyanis az említett hármasban a férj természetesnek tartja, hogy mindkét nővel házaséletet él, akkor mennyivel tisztább az ő erkölcse, mint az enyém? A beszélgetésünk elejére visszatérve: hiába a mi vallásos nevelésünk, hiába a homoszexuálisok titkolózása, hiába a sok szülői okítás. Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik. Mert véletlenek nincsenek.