home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Megtanult küzdeni
Molnár Krekity Olga
2013.03.06.
LXVIII. évf. 10. szám
Megtanult küzdeni

Gyermekkora durva volt, mint a lópokróc, de harmincöt éves korára immár szép szőttessé alakult családi élete — Alkalmi (nőnapi) látogatóban a temerini négycsaládos Vlahušić Horváth Anikónál

Nekem a múlt egy nosztalgikus képet vetít ki Temerinről. A jelenkor sajnálatos és szomorú eseményei ellenére még most is ezek az emlékek villannak fel bennem, amikor befutunk az egyre városiasodó településre. Híre-hamva sincs annak a csodás, csendes kis falunak, ahol a parasztházikók előtt padokon idős nénik ültek, az udvarokban, a nyitott verandán pedig a házilag készített málna- és szederszörppel vagy csipkebogyóteával várták a vendégeket a középső generáció tagjai. Merthogy akkoriban, a 70-es évek végén és a 80-as évek elején még több nemzedék élvezte itt egy-egy családi fészek meghittségét és melegét. Télen a búbos kemence mellett, nyáron a döngölt padlójú, hűvös nyári konyhában, ahol a többi között tekintélyes helyet foglalt el (még) a mángorló is. Ági barátnőmnél is ezt láttam, midőn néhány egyetemi lyukasórát itt ütöttünk el...
Anikóék Jókai Mór utcai lakásában a régi idők szele csap meg, amikor az ebédlőben meglátom a „tekintélyes”, 1922-beli családi asztalt. Az egykori helybeli Amerika vendéglő „romjai”-ból mentette át a háziasszony — aki mellesleg minden régiségért rajong — a tonettszékekkel együtt. Ha összejön a legszűkebb család valamely ünnep alkalmával, „csak” tizennyolcan ülik körül.
Miként Temerin is új arculatot nyert az elmúlt évek, évtizedek során, vendégfogadómék házában is jól megférnek egymással a korszerű lakberendezési tárgyak a családi hagyatékból maradt régiségekkel. A konyhát maga Anikó tervezte, minden darabja egyedi és nagyon praktikus. A fűszerpolc egyik oldalán válogatott gyógy- és fűszernövények sorakoznak különféle formájú és mintázatú üvegekben (Anikó ezeket is szenvedélyesen gyűjti), a másik oldalán pedig a különféle receptkönyvek. Ezek sem akármilyenek. A legújabb szerzeménynek, a kuglófos receptkönyvnek olyan pazar kivitelezésűnek és stílusúnak kellett lennie, amely majd illik az akácfából faragott hintaszékhez — és a majdan elkövetkező nyugdíjasévekhez.
A régi családi ház minden zuga különben Anikónak és férjének, Ivannak a keze nyomát őrzi. A felújításkor a „férfias” munkákat — csempézést, padlózást, külső és belső tatarozást — Ivan végezte, aki szakmájára nézve autófestő. A belső berendezés kellékeinek megtervezése és elkészítése (függöny, szőnyeg, ágytakaró, asztalterítő stb.) pedig Anikó műve. Merthogy sző, nemezel, varr... Azt mondja, a nemezelés fortélyait épp munkatársamtól, Tóth Líviától leste el a tiszaszentmiklósi táborban (kép is van róluk, melyen mindketten kétcentis „sünifrizurá”-val kukkantanak bele a fényképezőgép lencséjébe), de sokat tanult Ninkov Kovacsev Olgától is, aki mindimáig is sokat segít neki mostani, rendezvényszervezői munkájában, melyet a Lukijan Mušicki Művelődési Központban végez 2009-től. Futtában körbe is járjuk az intézményt, mely szembetűnően kimagaslik Temerin központjában. Bekukkantunk a 320 férőhelyes színház- és moziterembe, a képtárba (ahol éppen Kantardžić Ágnes A nő című, fantáziadús fényképkiállítását csodálhatjuk meg), rálesünk a Bábszínházra, és beköszönünk a Temerini Rádió stúdiójába is...
Aztán máris száguldunk haza, mert a gyerekek nagy izgalommal várják az „újságíró néni”-t.
— Fényképezkedünk is? — faggat Tara, a legfiatalabb csemete. Merthogy ő arra nagyon készült.
S az ajtóban megjelennek a többiek is: Ivana, Zoran, Luka... Akár be is lehetne keretezni őket, olyan illedelmesen és megszeppenten állnak ott az időtlen időben. Aztán megtudom, Nemes Fekete Edit keramikusművésznek is volt már ehhez hasonló ötlete — ő agyagból gyúrta ki és örökítette meg ezt a csodálatos pillanatot, kiegészítve természetesen anyuval és apuval. Tara sorban meg is mutatja ujjacskájával, hogy ki kicsoda, majd unszolásomra — a „nagyoknak” már nagyon nincs kedvükre a pózolás — beállnak egy csoportkép erejéig...
— Jaj, Regina nagymamát se hagyjuk ki! — és a gyerekek máris bekísérik a legidősebb „házpásztor”-t, Anikó anyai nagyanyját.
— Isten éltesse még sokáig! — köszöntöm meghatódva, látva meggörbült hátát, ezüstszínben csillogó haját.
— Hányadika is van ma? Február 25-e? De hiszen akkor a mamának ma van a születésnapja. A nyolcvanharmadik.
— Anya, anya, vedd elő a tortát...! — unszolják a gyerekek, amit, mi tagadás, Anikó nem a szülinapra, hanem a mi fogadásunkra készített (mert mamát vasárnap akarták meglepni), de sebaj, Tara máris gyertyát keres, mert így szokás, és beindul a szokásos sürgés-forgás. Az édesség elfogyasztása után a gyerekek illedelmesen átvonulnak a gyerekszobába, mi pedig „felfuttathatjuk” a Vlahušić—Horváth házaspár történetét.
— Nálunk minden fordítva sült el, mind másutt. Én először gyerekeket szültem, s utána jártam egyetemre. A hivatalos esküvőt is csak 2010. május 25-én tartottuk meg — mosolyog Anikó leplezetlen ámulatomra. — A gyerekkorom, a gyerekkorunk (merthogy négyen vagyunk testvérek) nagyon mostoha körülmények közepette zajlott. Egyedül apu dolgozott, gépi betűszedő volt a Forumban, majd pedig a Prosvetában. Anyu háziasszony maradt. És sokat szenvedett, mert apu igencsak szeretett inni. Korán meg is halt. Az állandó perpatvartól, veszekedéstől-verekedéstől anyunak végül súlyos cukorbetegsége támadt, mindkét lábát levágták, élete utolsó nyolc évében mi ápoltuk. Én voltaképpen Regina nagymama mellett nőttem fel, a testvéreim pedig az apai nagyszülőknél találtak olykor menedéket. Apunak nagyon szigorú elvárásai voltak velünk szemben: szorgalmasan kellett tanulnunk, sokat olvasnunk (a nyomdából rengeteg könyvet hozott haza), segítenünk a ház körül. Nem dúskáltunk a javakban. A textilipari középiskolát a temerini katolikus kollégium anyagi támogatásával fejeztem be. Igaz, ha kellett, elmentem nekik kertet kapálni vagy meszelni, mert de ennek fejében minden külföldi kirándulásra elvittek. Aztán 17 évesen szerelmes lettem Ivanba, aminek apám nem nagyon örvendett. Ivan egy évvel fiatalabb volt ugyan, de már két hét udvarlás után kijelentette, biztosan én leszek a felesége. Mint hős szerelmes türelmesen várt is rám két és fél évig, míg befejeztem a textilipari főiskolát Nagybecskereken. Utána összeköltöztünk, és 1999-ben megszületett Ivana. Igen, a bombázások évében. De én olyan rosszul viseltem a másállapotosságot, hogy önmagamon kívül nem is tudtam mással foglalkozni. 2001-ben jött Zoran, 2003-ban pedig Luka. Ekkor már a férjem dolgozott, és ő biztatott arra, hogy fejezzem be az egyetemet. Nagybecskereken 2006-ban 9,40-es átlageredménnyel diplomáztam mint divat- és anyagtervező. De hogy a családi költségvetéshez én is hozzájáruljak, míg tanultam és anyáskodtam, odahaza sokat szőttem is, megrendelésre.
A szerencse mindig a bátrak mellé áll, mondják a bölcsek, s így volt ez Anikó esetében is. Diplomázás után megpályázott egy svéd—norvég pályázatot (amely a nők képzéséről, magánvállalkozói felkészítéséről szólt), s megszerezte a második díjat, meg az 1000 eurós pénzjutalmat, melynek segítségével öt napig Oslóban tartózkodhatott. Szőtteseiből több kiállítást is szerveztek, és nagy sikerélménnyel tért haza. Egy szövöde megalakításán törte a fejét, de útban volt Tara, aki 2007-ben örvendezte meg jövetelével a családot.
— Hál’ istennek itt volt nekünk áldásként Regina nagymama, aki vállalta Tara felügyeletét három hónapos korától kezdve, amikor is váratlanul felcsillant egy kereseti lehetőség Újvidéken (megvilágítás tervezőt kerestek!), és hamar munkába is álltam. Ugyanakkor pedig egy magyarországi kereskedelmi cégnek napi rendszerességgel fordítottam magyarról szerbre... Semmi sem esett nehezemre, mert a szüleim megtanítottak a küzdésre. Ezért gyakran fel is teszem magamnak a kérdést: vajon a férjemmel jól neveljük a gyerekeinket azáltal, hogy minden álmukat-vágyukat meg szeretnénk valósítani?
Ivana most hetedikes. Kiválóan zongorázik, három nyelven (magyar, szerb, angol) beszél tökéletesen, matematikából háromszor volt első a köztársasági versenyen, de díjat nyert már biológia- és a kémiavetélkedőkön is. Zoran teniszezik. Luka futballozik és nagy rajongója a rockzenének (az egész nyarat végiggitározta az együttesével). Tarát a komolyzene és a balett is érdekli...
— Reggel hatkor kelek, éjfélkor fekszem. A hűtőszekrényen ott lóg a napi időbeosztásunk. Apunk három hónappal ezelőtt vendégmunkát vállalt Ausztriában (szerb létére ő mondta ki először azt, hogy elege van ebből az országból!), és most azon fáradozik, hogy minél előbb elsajátítsa a német nyelvet, és megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy az egész család külföldre menjen. Ezért most én is intenzíven tanulom a németet. Miért? Őszinte legyek? Én nem vágyódom innen sehova, de a világon a számunkra a legfontosabb a család, és együtt akarunk maradni. Ha Ivan úgy dönt júliusban (amikor végre hazatér szabadságra), hogy megyünk, akkor követjük őt mindannyian. Ez így van rendjén, ez így természetes. Mi szeretjük egymást ugyanazzal a lángolással, mint húszévesen. Hogy hiányzik-e? Naponta kétszer skypolunk. A gyerekek olyan nagyon nem veszik észre a hiányát, mert minden percük be van osztva, és mert tudják, telefonon bármikor elérhető. Én csakis őmiatta szoktam rá a kávéivásra, hogy reggelente együtt üljünk le az asztalhoz, fogjuk egymás kezét és megbeszéljük a terveinket... Soha, egyetlen percre sem választott el bennünket sem a különböző nyelv, sem a vallás, sem a hagyományok. Tiszteljük egymás gyökereit. Nálunk két hónapig van karácsony... Aminek a gyerekek örülnek a legjobban, hiszen együtt készítünk mindent. Az a nevelési elvünk ugyanis, hogy azért a legalapvetőbb létfenntartási szabályokat megtanulják. Tudjanak pl. főzni, feltakarítani a szobát, az udvart... És mindig, minden körülmények között támaszkodjanak egymásra.
Tara, miközben Ivana nagy-nagy rábeszélésre zongorázik nekünk pár dallamot, felkéri Lukát táncolni. Luka persze inkább papírt hajtogatna, repülőket gyártana (nekünk egy gémet „fabrikál” néhány másodperc alatt), Zoran pedig lustán elveti magát a családi ágyon.
— Mindez benne lesz az újságban? — néz rám hitetlenkedve, s én megígérem neki, hogy nem minden, csak ami szépet hallottam róluk.
Mici, Tara macskája erre kibújik a fészkéből, és nagyot nyújtózkodva ásít egyet.
 

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..