Fényképezte: Szabó Attila

,,Csak naiv kívülállók hihetik, hogy az irodalmi interjúkészítéshez elegendő az intelligens rátermettség, a kíváncsiság, a turistakedv, s a többi már korszerű technikai vívmányok dolga. Ennél sokkal több kívántatik! Aki vállalja a föladatot, behatóan el kell mélyednie a választott író opusában, rá kell éreznie a megcsomósodott, kifejletet nem nyert kérdésekre, a talán egészen mélyen parázsló sebekre, az író szellemi magatartásának alapvető tartóoszlopaira, különben kényszeredett, sava-borsa nincs beszélgetésbe sül az igyekezet, melyben az író csak azért nem válaszol unottan igennel vagy nemmel egy-egy kérdésre, mert tiltja a jólneveltsége, vagy mert szánja a szegény »slapajt« (Utasi Csaba)
Hát igen, be kell vallanom, nem voltam felkészülve, hogy irodalmunk egyik élő legendájával nagyinterjút készítsek, inkább amolyan lesipuskásként csaptam le rá, mert épp ott volt és épp akkor, ahol és amikor én, s nem lehetett elmulasztani az alkalmat, annál inkább, mert nem mindennap találkozhat az ember Hornyik Miklóssal. Mit mondjak? Rutinossága folytán kiszimatolta, megérezte a helyzet fonákságát, mert első felkérésemre, hogy ,,beszélgessünk el, rögtön rávágta: ,,Miért nem Németh Istvánnal készít interjút, hiszen ő az ünnepelt?! Aztán később, makacs kitartásomra már csak így reagált: ,,Muszáj nekünk ma irodalomról beszélnünk? Nem! Cseveghetünk akár kocsmákról is... ,,Például az egykori Dominóról! - vágta rá száraz torokkal, s én titkon lelkendeztem, mert hiszen régi vágyam, hogy nagyszerű írókkal az élet apró-cseprő, ,,kisszerű dolgairól is elbeszélgethessek egyszer már, de tudtam, nem ez az a történelmi pillanat. És sajnáltam, hogy esteledik, hogy rohan az idő, és hogy most sem tudom meg, milyen volt a magyar klasszikusainkkal - Füst Milánnal, Déry Tiborral, Pilinszky Jánossal, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Weöres Sándorral, Örkény Istvánnal, Mészöly Miklóssal, Ottlik Gézával - nagyinterjút készíteni, amelyekre azóta is, a kötet megjelenése óta (Beszélgetés írókkal, 1982) gyakran szoktak hivatkozni az irodalomtörténészek. Jó lett volna arról is hallani, milyen volt a Képes Ifjúság főszerkesztője lenni abban az időben (1969-1975), amikor ,,úgy éreztük, emberszabású világban élünk, és a kisebbségi magyar létérzéshez nem társult tudathasadás, alkalmazkodás, meghunyászkodás - amikor úgy tűnt, idilli nagy falu egész Vajdaság.
- Nem volt idill akkor sem. A kisebbségi és kisebbségszerű politika üzletszerű kéjelgése zajlott. Minket, főszerkesztőket naponta elszámoltattak államhűségből. Illúziók kora volt az a néhány év, mert a titói pártállam fehérkesztyűs diktatúrájának beépített zsarnokai, besúgói mindent megtettek annak érdekében, hogy ne érezzük jól magunkat. Sajnos, a vajdasági magyar értelmiség egy része még ma is titoista, jugoszláv szellemiségű. Bár megpróbáltak erre-arra nyújtózkodni - még az MNT-ben is ott vannak -, magyarkodni, de ezt is olyan ügybuzgón csinálják, mint valamikori feladatukat, úgyhogy épp olyan árulók most is, mint voltak régebben.
* Annyi év távollét után hogyan ítéli meg mostani helyzetünket?
- Úgy látom, ha nem történik komoly, mélyreható, demokratikus változás - elsősorban Szerbiában és nem másodsorban Magyarországon, ott ugyanis a nemzetstratégia hiányáról van szó -, akkor a Székelyföld és a Felvidék kivételével a többi nemzetrész 30-40 év múlva megszűnik közösségként létezni. Nemcsak a demográfiai mutatók jelzik ezt. Jövőkép és életcél nélkül nincs nemzetépítés. Hiába sopánkodunk, hogy becsuknak a magyar iskoláink, mindaddig, amíg nem tudatosodik bennünk, hogy nem Belgrádban, a szerb nők szülnek nekünk magyar gyermekeket, hanem itt, a Délvidéken kell a magyar nőknek szülniük; s hiába jajveszékelünk, hogy elvándorolnak a fiataljaink, ha nem gondoskodunk nemzetmegtartó programokról, stratégiáról. Kultúrfelelőseinkről pedig már szóltam...
* Ha ennyire jól érzékeli a szellemi leépülést és pusztulást, akkor milyen szerepet tölthetnek be az ilyen találkozók, mint amilyen ez a mostani is, a Csépe Imre Emléknap? És sorolhatnám a többit is, hiszen bizonyára mindegyikre jól emlékezik a múltból...
- Illyés Gyula szavaival élve: ,,az ünnep a közösség kezdete. Én nagyon szeretem az embereket és tudok gyönyörködni bennük. És különben is mi maradt még hátra nekünk? Elvették az intézményeinket, az iskoláinkat, művelődési egyesületeinket, énekkarainkat, színházainkat, kaszinóinkat... Megmaradtak még ezek a rendezvényeink, ahol több ember összejön, ahol régi ismerősök és barátok találkoznak, örülnek és ünnepelnek, s úgy érzik, hogy egy közösséget alkotnak.
* És milyen érzés olykor-olykor hazajönni? Ha még egyáltalán úgy érzi, hogy ,,hazajön', hiszen több, mint egy évtizede él már Budapesten.
- Természetesen úgy érzem, hogy hazajövök, és ez mindig megindító és megrendítő érzés. Sokszor elmondtam már, nekem nem az utcák, nem a terek hiányoznak -ugyanis érett fejjel, 47 éves koromban hagytam el a szülőföldemet -, hanem az emberek. Itt nem kell alkalmazkodni és alakoskodni. Nyíltabbak és őszintébbek és demokratikusabbak vagyunk, mint az anyaországi magyarok, akik irigyek, agresszívek, zsugoriak, és... hadd ne soroljam tovább.
* A 75 éves Németh Istvánról szóló köszöntőjéből egyértelműen kicsengett, hogy nagyra becsüli írói munkásságát. Kit tart még jelentős egyéniségnek a vajdasági magyar irodalomban?
- Szenteleky Kornél emlékét és irodalomszervezői tevékenységét nagyra értékelem, de igazi életművet Herceg János alkotott. Regényírásunk álló csillaga Gion Nándor, aztán a már említett Németh István, akinek azért publicisztikai opusáról sem szabad megfeledkeznünk. Kivételes személyiség volt Kopeczky László, aki - többször hangsúlyoztam - nem tudott ugyan egyetlenegy jó kötetet sem összeállítani, és regényíróként sem állta meg a helyét, de az ún. félperces novelláival egyedülállóan maradandót alkotott. S akkor említsük meg a költőket is: Fehér Ferencet, Ács Károlyt, Domonkos Istvánt... Úgy gondolom, Podolszki József jó verseiből is lehetne egy kiváló kötetet kiadni... Aztán természetesen itt vannak a fiatalok, akik értékes és érdekes új fejezetet kezdtek irodalmunkban, s akikkel mélyrehatóbban kellene foglalkozni...
* Mennyire ismerik Magyarországon a vajdasági magyar irodalmat? Néhány évvel ezelőtt igen elszomorító és lesújtó volt hallanom egy országos versmondó vetélkedőn egy irodalomtörténész szájából, hogy sajnálja, de beismeri: nem hallott még Sziveri Jánosról és Domonkos Istvánról. Arról a Domonkos Istvánról, aki Kormányeltörésével egyetemes magyar irodalmi műremeket alkotott, s megihletett vele számtalan kortárs költőt. Arról a Domonkos Istvánról, aki immár Svédországban él és több évtizede már nem is írt egy sort sem, mégis most díjazta munkásságát az anyaország...
- Sajnos, a helyzet változatlan. Íróinkat, költőinket nem ismeri sem az anyaországi irodalmi elit, sem a könyvkiadás, sem az olvasók. Kivéve azt a néhány alkotót, aki egy-egy politikai páholyhoz tartozva kiváltságokban részesült. Már jó néhány jeles könyvkiadóházzal és szerkesztővel beszéltem, s győzködtem, Herceg János munkáiból például egy korszerű, értékes kötetet tehetnének az olvasók asztalára, ha vállalkoznának a kiadására, de süket fülekre lelt a javaslatom. A magyar írók és a magyar irodalom elvesztette társadalmi presztízsét. Felbomlott minden, de semmi más nem alakult ki helyette. Pedig bizonyos állami feladatok nem szüntethetők meg a nemzeti kultúra ápolása, az ún. hungaricumok megteremtése és megőrzése terén. Gondolok itt például a magyar klasszikusok ismertetésére, egyes szerzők, mondjuk, Zrínyi Miklós, a magyar barokk irodalom jeles képviselője kritikai kiadásának vállalására, az elsőkötetesek támogatására, és a teljes határon túli magyar irodalomnak az egyetemes magyar irodalom vérkeringésébe való helyezésére. De hát jelenleg mindent a pénz ural!