Szalai Attila fotói a szabadkai kiállítás-megnyitón készültLéphaft Pali portrékarikatúrái a szabadkai Prepában. Azért éppen ott, mondja, mert a tanítóknak különösen nagy szükségük van a humorra. És hozzáteszi: óvakodj attól az embertől, aki a padlásra jár nevetni. Közéletünk szereplőinek po...
Szalai Attila fotói a szabadkai kiállítás-megnyitón készült |
Léphaft Pali portrékarikatúrái a szabadkai Prepában. Azért éppen ott, mondja, mert a tanítóknak különösen nagy szükségük van a humorra. És hozzáteszi: óvakodj attól az embertől, aki a padlásra jár nevetni. Közéletünk szereplőinek portrékarikatúrái megnevettetnek. De nem kinevettetnek. És ebben különbözik Léphaft a műfaj művelőinek többségétől. Az ő rajzain valahogy az éles bírálat mellett mindig ott a mérték. A humánum. A jó ízlés. Nem feledve, hogy mindnyájan emberek vagyunk. Esendő, csetlő-botló teremtmények. És éppen ezért szerethetők. Mesterien egyeztet össze tartalmat és formát, s valahogy mindig sikerül megragadnia ,,az ördög farkát”.
Bőbeszédű, a lényeget gyakran elhallgató korunkban a tömörítés műfaja mellett tette le a voksát, a lényegláttatás a célja, a leghatásosabb eszközzel: a humor, a szatíra, az irónia görbe tükre által.
Egy jó karikatúra képes feldobni a leglaposabb újságcikket is. S ha csak rápillant az ember, rögtön felderül. Még ha a téma fájdalmas is. Nem véletlenül versengenek az újságírók Pál mester kegyeiért. Heccelem:
- Na persze, neked könnyű dolgod volt: a tömörítés, a képben látás tudományát beléd sulykolták a Televízióban, amelynek tíz évig a riportere voltál. Aztán már csak rajzolni kellett megtanulnod! Mert a humorérzéked, az ugye, föltételezem, születésedtől fogva megvolt... És - fránya nehéz ugyan, de - el kell ismernem: még írni is megtanultál...
- Nem tanultam én meg semmit. Gyakorolom és csinálom a dolgom. A tévé viszont valóban jó iskola volt, ott megtanítottak képben gondolkodni. Ott nem lehet bő lére eresztett információt közölni és elengedhetetlen a kép. Különben a vizuális információ a leghatásosabb információ, ezt már sokan elmondták énelőttem is. Ami pedig a rajzolást illeti: én egy ,,betanított munkás'' vagyok, de nagyon ügyelek arra, hogy ne legyen izzadmányos a művem. Hogy az Olvasó ne lássa: néha fél lábszárig rajzolja magát papírral az ember... A Magyar Szó karikaturistájaként viszont megtiszteltetés számomra, hogy olyanok munkáját folytathatom, mint egy Kaupert Pál, Szeles Károly vagy egy Nedeljko Ubović, Radošević... akik valamennyien jelentős figurái voltak az alkalmazott képzőművészetnek, amit karikatúrának neveznek, s akik az akkori Jugoszláviában a szakma élvonalába tartoztak.
- Mivel a nevetés köztudottan rendkívül éles fegyver, a karikaturista egyfajta kivételezett helyzetben van: ,,kibelezhet', megcsúfolhat, kigúnyolhat általa büntetlenül bárkit. Te - becsületedre legyen mondva - mégsem teszed. Miért?
- Fontos, hogy a legnehezebb pillanatokban is megtartsa az ember a méltóságát. És ekkor merül fel az egyik legfogasabb kérdés: hogyan rajzolni úgy, hogy humánus legyen az ember? Hogy a ne pofont adjon. A karikatúra nem pofon. Sem a nagy, sem a kis embert nem szabad kinevetni. Nevetni kell rajta, a humor felszabadít, de önmagunkon is, mert csak így van jogunk arra, hogy másokon nevessünk. Persze, ha nem csinálsz a karikatúráddal egy kis ,,botrány'-t, nem érted el a célod.
- Itt vannak ezek a politikusok... Akiket kiállítottál... Nekik van-e humorérzékük?
- Aki közéleti szerepet vállal, aki ,,feláll a hordóra', annak vállalnia kell, hogy vagy megtapsolják, vagy megdobálják. Néha jön egy-egy SMS, hogy ha még egyszer így megrajzolsz, akkor... De van, aki örül. Tudja, hogy nem rúghat labdába az a politikus, akit nem rajzolnak meg. Az azt jelenti, hogy ismeretlen. Akinek nincs humorérzéke, attól frászt kapunk, nem szeretünk a közelében lenni, az ,,sánta', de ő sajnos nem tudja ezt...
- Mivel birkózol meg legnehezebben munka közben?
- Az idővel. Mivel a karikatúra alapjában véve sajtóműfaj, vagy 150 éve mindig a lapzártához kötődött. Aki a médiában dolgozik, az tudja, hogy az óramutatónál gyilkosabb szerszám nincsen.
- Aztán pedig örülsz, és megnyugszol a sikered láttán?
- Nem a siker és az öröm nyugtatja meg az embert. (Az öröm az felráz. És utána következik egy nagy vákuum. Amikor kikerülsz a reflektorfényből, és látod, hogy már nincs körülötted senki...) Inkább talán a békesség érzése nyugtat meg, amit egész életünkben keresünk. Ha eljutok odáig, hogy felismerjem: nekem ez a dolgom, hogy rajzoljak, akkor már nyugodtabban alkothatok. Amikor felhívnak, hogy: 7-ig ilyen meg ilyen egyhasábosat csináljak, meg hogy balra nézzen, jobbra nézzen... No, ez alaposan kikészít. Én már ötvenhét éves vagyok, s csak most döbbenek rá, hogy valójában egész életemben a békét kerestem, ami állandóan velünk van, csak nincs erőnk azt mondani, hogy most semmit nem csinálok, csak nézek. Mert valójában a semmittevés az egyik legcsodálatosabb állapot, amikor annyi minden eszünkbe jut. Amikor a karikaturista el tud gondolkozni a lényegen. Azon, hogy mit hangsúlyozzon ki. Olyan ez, mint amikor te egy jó címmel föl tudod kelteni az olvasó figyelmét az írásod iránt. Így tudod csak becsületesen, alaposan végezni a munkád, s nem lótva-futva, felületességbe, igénytelenségbe süppedve, amit ez a kor lépten-nyomon csak úgy zúdít reánk. Szóval: a mérték. Azt hiszem, az egész életünkben ez a legfontosabb princípium.