Az íratlan szabályok szerint minden demokratikusan megválasztott kormánynak illik száz napot adni, és csak utána ildomos kritikákat mondani róla. A száz napot illetően azonban egy-két nap már nem sokat nyomhat a latban. Máris megjelentek hát a száz napot dicsérő vagy éppen élesen kritizáló elemzések, kommentárok, jegyzetek. Az említett megosztottság ékes bizonyítéka az is, hogy jóformán nem találkozhatunk elfogulatlan véleményekkel. Csupán olyanokkal, amelyek mindent rossznak, és olyanokkal, amelyek mindent jónak ítélnek meg. Egyszerű logikai következtetés (de történelmileg is bizonyított tény), hogy soha sehol a világon nem volt egyetlen olyan kormány sem, amely mindent jól vagy éppen mindent rosszul csinált volna. Talán ez utóbbira volna könnyebb példákat felhozni — a dolog azonban eleve viszonylagos. Kérdés továbbá, hogy van-e értelme egzakt módon nem mérhető fejleményekről véleményt mondani. A kritikusok elsősorban az Európa felé vezető úton való megtorpanást, az oroszokhoz való nyílt közeledést, a tartomány és az egykori tartomány iránti viszonyulást kifogásolják. Mások éppen ezekben látják a kormány erényeit. A forgalmi adó növelése, az ettől függetlenül is szokványossá vált áremelkedések mind-mind a kritikusok vesszőparipájává vált. A hitelminősítők is rontottak országunk besorolásán. A Dun & Bradstreet hitelminősítő például a mérsékelten kockázatos kategóriából a ,,bóvli''-ba, azaz a befektetésre kiemelkedően kockázatos országok kategóriájába sorolta át Szerbiát. Ennek ellenére a költségvetési deficit finanszírozása érdekében 7 százaléknál kisebb kamattal sikerült eurókötvényeket értékesíteni, míg ugyanez a manőver az előző garnitúrának kb. egy évvel ezelőtt csak 7 százaléknál nagyobb kamatozással sikerült. Ez a momentum azért érdekes, mert éppen a 7 százalékos kamatozást emlegetik határértékként, mely alatt az államadóság hosszú távon már finanszírozhatatlan, felette pedig — más kedvező körülmények közepette — még elviselhető. A vizsgálódás, a letartóztatások, a korrupció elleni harc ismét csak megosztja a véleményeket. Némelyek a választási ígértek elvszerű betartását látják benne, mások a politikai leszámolás és lejáratás eszközét. A Vajdaság iránti viszonyulást szintén eltérő módon értelmezik és magyarázzák.
Sok szempontból nyilván a száz nap (is) kevés ahhoz, hogy ítélkezzünk. Ha reálisak akarunk lenni, akkor be kell ismerni, hogy a kormány valóban nehéz gazdasági körülmények között kezdte meg ténykedését, amit az aszály csak tetézett. Az alapélelmiszerek nem tűntek el az üzletek polcairól, az árrobbanás is mérséklődni látszik, az államcsőd fenyegető rémét is (talán) sikerült elkerülni. Nyitott maradt azonban a kérdés, hogy azok a fejlemények, amelyeket negatívumként élünk meg, mennyire foghatók fel csupán szimbolikus politikai üzenetként — ami a lakosság bizonyos rétegeinek megnyugtatását célozza. És mennyire van mögöttük valós és eltökélt szándék. Mindezek megítélésére újabb száz vagy talán inkább az elkövetkező kétszáz nap fejleményeinek elemzéseire lesz majd szükség.