Megkésett támogatás

Megkésett támogatás

Jóleső érzés, ha olykor szerencsésen végződő történetet hallok. Sajnos egyre kevesebb az ilyen, és az, aki megéli, féltőn óvja titkát. Nem így a hatvan év körüli asszony, aki szerint többet kellene beszélni jóra forduló sorsokról, hogy egy kis lelki erőt öntsünk a megkeseredett emberekbe.

— Jó néhány évvel ezelőtt én sem voltam ilyen derűlátó, éppen ezért tartom fontosnak elmondani: mindig történhet valami rendkívüli, nem várt jó. Hiszen miért történne csak rossz velünk?! Egyre gyakrabban olvasom a rovatban, hogy az emberek azokról az időkről beszélnek, amikor széthullott az ország. Úgy látszik, el kell telnie bizonyos időnek ahhoz, hogy feldolgozzák, átértékeljék az akkori eseményeket, borzalmakat. Igaz, a mi sorsunk nem csupán ettől alakult úgy, ahogyan, de az biztos, hogy nagymértékben hozzájárult...

Az egyetem befejezése után házasodtunk össze a férjemmel, aki előtte öt évig udvarolt nekem. Mindketten közgazdászok voltunk, és akkoriban, a nyolcvanas évek végén még nem volt nehéz jól fizető álláshoz jutni. A lakodalomban összegyűjtött pénzből lakást vettünk, és úgy gondoltuk, miénk a világ. Hát, a világból bizony nem sokat kaptunk, sőt még az országot — amelyben születtünk — is elvették tőlünk sok egyébbel: munkalehetőséggel, tervekkel, életszínvonallal, jövőképpel együtt. A többpártrendszer bevezetése után szinte minden vállalatban megindult a leépítés, és elsőként a képzett káderek kerültek utcára, mintha a rendszer attól tartott volna, hogy ők tanúsítanak leghamarabb ellenállást. A férjem maradt elsőként munka nélkül, ám akkor már megvolt a fiunk, és állapotos voltam a második gyermekünkkel.

Azt hiszem, akkor még nem is sejtettük, milyen nehéz idők elé nézünk. A rendkívül pozitív gondolkodású férjemnek azonban mindig, mindenre volt egy B terve. Amikor állás nélkül maradt, akkor sem esett kétségbe, azt mondta: mire a baba megszületik, családi költségvetésünk ismét szilárd alapokra kerül. Egy évfolyamtársához fordult, aki az egyetemi szakmai gyakorlatot Ausztriában végezte, és a diploma megszerzése után kint kapott állást. Viszonylag rövid idő, mindössze öt hónap alatt sikerült elintézni a papírokat, és a férjem — a háború miatt egy kissé körülményesen ugyan, de — eljutott Ausztriába. Két évig dolgozott kinn, ám tovább nem bírta a család nélkül, úgyhogy hazajött. A megtakarított pénzből könyvelőcéget nyitottunk — akkor azonban már én is munkanélküli voltam.

A viszontlátás öröme újabb terhességet eredményezett. Megszületett a kislányunk, az ügynökség azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem éheztünk, de nőttek a gyerekek, egyre több pénz kellett a megélhetéshez, az emberhez méltó élethez. Hároméves volt a kislányunk, a fiúk már iskolába jártak, amikor a férjem azt mondta, ő ismét nekivág a nagyvilágnak, néhány évet lehúz valahol, és ez ismét rendbe teszi a pénzügyeinket. Ez alkalommal Új-Zélandra utazott, egy gyermekkori ismerőse dolgozott ott taxisofőrként. Két év után jött haza először, a szerződése azonban öt évre szólt, így vissza kellett térnie. Azt fontolgattuk, hogy esetleg mi is utána megyünk, ám a családegyesítésből sajnos nem lett semmi...

A férjem beruházási cégnél dolgozott, és egy terepszemlén, földcsuszamlás következtében a terepjárójuk letért az útról. Előbb az eltűnéséről értesítettek, majd arról, hogy a másik három társával együtt valószínűleg a szakadékba zuhant terepjáróban életét vesztette. Elmondani sem tudom, mennyit szenvedtem. Senki sem tudta biztosan, hogy a férjem meghalt-e, vagy esetleg túlélte. Pénzem nem volt, hogy odarepüljek, a vállalata pedig nem volt hajlandó állni az utazás költségeit.

Megkezdődött hát a kálváriám: egy évig jártam a külképviseleteket, hivatalokat, leveleztem humanitárius szervezetekkel — eredménytelenül. Igaz, a férjem új-zélandi vállalata küldött némi kártérítést, melyből a két fiú középiskolai tanulmányait fedezni tudtam. Dolgoztam, amit csak tudtam: a szakmámban, másodállásban takarítónőként stb. Szerencsére a gyerekeim értelmes, szorgalmas, szerény fiatal teremtések, akik megértik, hogy többre sajnos nem telik. Hála Istennek, a legidősebb befejezte egyetemi tanulmányait, júniusban diplomázik. Már előre bejelentette: segít majd az öccsének és a húgának.

Tavaly késő ősszel, mindenszentek előtt értesítést kaptam Bécsből, hogy jelentkezzem a követségen. Kiderült, hogy a férjem ausztriai tartózkodása idején — tudtomon kívül — életbiztosítást kötött. Mivel lejárt a kötvény ideje, szóltak, hogy a gyerekek felvehetik a mintegy harmincezer eurót. Nem óriási vagyon ez, de ebben az országban és ilyen körülmények között megalapozza a jövőjüket. Igaz, későn jött, de rendkívül sokat jelent számunkra, és az is, hogy tudom: a férjem valahonnan még most is féltő gonddal vigyáz ránk...

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Megkésett támogatás
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.31.
  • LXXV. évfolyam 30. szám
Megkésett támogatás
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2020.07.24.
  • LXXV. évfolyam 29. szám
Facebook

Támogatóink