Megkésett támogatás
Perisity Irma
2014.04.09.
LXIX. évf. 15. szám
Megkésett támogatás

Jóleső érzés, ha olykor szerencsésen végződő történetet hallok. Sajnos egyre kevesebb az ilyen, és az, aki megéli, féltőn óvja titkát. Nem így a hatvan év körüli asszony, aki szerint többet kellene beszélni jóra forduló sorsokról, hogy egy kis lelki erőt öntsünk a megkeseredett emberekbe.

— Jó néhány évvel ezelőtt én sem voltam ilyen derűlátó, éppen ezért tartom fontosnak elmondani: mindig történhet valami rendkívüli, nem várt jó. Hiszen miért történne csak rossz velünk?! Egyre gyakrabban olvasom a rovatban, hogy az emberek azokról az időkről beszélnek, amikor széthullott az ország. Úgy látszik, el kell telnie bizonyos időnek ahhoz, hogy feldolgozzák, átértékeljék az akkori eseményeket, borzalmakat. Igaz, a mi sorsunk nem csupán ettől alakult úgy, ahogyan, de az biztos, hogy nagymértékben hozzájárult...

Az egyetem befejezése után házasodtunk össze a férjemmel, aki előtte öt évig udvarolt nekem. Mindketten közgazdászok voltunk, és akkoriban, a nyolcvanas évek végén még nem volt nehéz jól fizető álláshoz jutni. A lakodalomban összegyűjtött pénzből lakást vettünk, és úgy gondoltuk, miénk a világ. Hát, a világból bizony nem sokat kaptunk, sőt még az országot — amelyben születtünk — is elvették tőlünk sok egyébbel: munkalehetőséggel, tervekkel, életszínvonallal, jövőképpel együtt. A többpártrendszer bevezetése után szinte minden vállalatban megindult a leépítés, és elsőként a képzett káderek kerültek utcára, mintha a rendszer attól tartott volna, hogy ők tanúsítanak leghamarabb ellenállást. A férjem maradt elsőként munka nélkül, ám akkor már megvolt a fiunk, és állapotos voltam a második gyermekünkkel.

Azt hiszem, akkor még nem is sejtettük, milyen nehéz idők elé nézünk. A rendkívül pozitív gondolkodású férjemnek azonban mindig, mindenre volt egy B terve. Amikor állás nélkül maradt, akkor sem esett kétségbe, azt mondta: mire a baba megszületik, családi költségvetésünk ismét szilárd alapokra kerül. Egy évfolyamtársához fordult, aki az egyetemi szakmai gyakorlatot Ausztriában végezte, és a diploma megszerzése után kint kapott állást. Viszonylag rövid idő, mindössze öt hónap alatt sikerült elintézni a papírokat, és a férjem — a háború miatt egy kissé körülményesen ugyan, de — eljutott Ausztriába. Két évig dolgozott kinn, ám tovább nem bírta a család nélkül, úgyhogy hazajött. A megtakarított pénzből könyvelőcéget nyitottunk — akkor azonban már én is munkanélküli voltam.

A viszontlátás öröme újabb terhességet eredményezett. Megszületett a kislányunk, az ügynökség azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem éheztünk, de nőttek a gyerekek, egyre több pénz kellett a megélhetéshez, az emberhez méltó élethez. Hároméves volt a kislányunk, a fiúk már iskolába jártak, amikor a férjem azt mondta, ő ismét nekivág a nagyvilágnak, néhány évet lehúz valahol, és ez ismét rendbe teszi a pénzügyeinket. Ez alkalommal Új-Zélandra utazott, egy gyermekkori ismerőse dolgozott ott taxisofőrként. Két év után jött haza először, a szerződése azonban öt évre szólt, így vissza kellett térnie. Azt fontolgattuk, hogy esetleg mi is utána megyünk, ám a családegyesítésből sajnos nem lett semmi...

A férjem beruházási cégnél dolgozott, és egy terepszemlén, földcsuszamlás következtében a terepjárójuk letért az útról. Előbb az eltűnéséről értesítettek, majd arról, hogy a másik három társával együtt valószínűleg a szakadékba zuhant terepjáróban életét vesztette. Elmondani sem tudom, mennyit szenvedtem. Senki sem tudta biztosan, hogy a férjem meghalt-e, vagy esetleg túlélte. Pénzem nem volt, hogy odarepüljek, a vállalata pedig nem volt hajlandó állni az utazás költségeit.

Megkezdődött hát a kálváriám: egy évig jártam a külképviseleteket, hivatalokat, leveleztem humanitárius szervezetekkel — eredménytelenül. Igaz, a férjem új-zélandi vállalata küldött némi kártérítést, melyből a két fiú középiskolai tanulmányait fedezni tudtam. Dolgoztam, amit csak tudtam: a szakmámban, másodállásban takarítónőként stb. Szerencsére a gyerekeim értelmes, szorgalmas, szerény fiatal teremtések, akik megértik, hogy többre sajnos nem telik. Hála Istennek, a legidősebb befejezte egyetemi tanulmányait, júniusban diplomázik. Már előre bejelentette: segít majd az öccsének és a húgának.

Tavaly késő ősszel, mindenszentek előtt értesítést kaptam Bécsből, hogy jelentkezzem a követségen. Kiderült, hogy a férjem ausztriai tartózkodása idején — tudtomon kívül — életbiztosítást kötött. Mivel lejárt a kötvény ideje, szóltak, hogy a gyerekek felvehetik a mintegy harmincezer eurót. Nem óriási vagyon ez, de ebben az országban és ilyen körülmények között megalapozza a jövőjüket. Igaz, későn jött, de rendkívül sokat jelent számunkra, és az is, hogy tudom: a férjem valahonnan még most is féltő gonddal vigyáz ránk...

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..