Torontálvásárhelyre is bekopogtattak a tavasz messze földről hazatérő hírnökei - Martinek Imre fotója

Húsvét előtt vettem észre az első gólyát a szajáni iskola kéményén. Csapzottan érkezett, majdnem szürke tollazattal és fáradtan. Egy napig le sem szállt a fészkéről. Vajon pihent? Vagy Szajánt figyelte onnan felülnézetből, hogy melyik udvar ékeskedik még a baromfiaival, hol van égig érő szalmakazal és merre lelhető gally, tüske nélküli földre hullott faág a gólyafészek felújításához? Esetleg a párja érkezését várta? Szerintem teli várakozással jött meg mérföldeket, tengereket, hegyeket legyőzve. Jött ebbe a kis Szajánba, mert a parányi lelkének engedelmeskedni kell. Itt burjánzik Bánát ,,gyöp”-ének gyöngyszeme. Az ínycsiklandozó békakirályfi pedig a csatorna partján mindig felkutatható. Jó falat, csak a koronája huppan vissza a mohás, hínáros vízbe.
Az Isten kegyelméből kifolyólag így tér vissza a szülőföldjére a messzi idegenbe szakadt emberfia. Nem lehet szülőföld nélkül élni, mert az otthon lélegzete más, és a tömérdek sok emlék vaslánccal köti és húzza az embert. Húsvét táján láttam, sok atyámfia hazatért szinte a gólyákkal egyidejűleg. Mostanság ők az elvándorlás gólyakalifái. Úgy érzik, lelkük szabadsága csak a szülőföldön tud felékeskedni, itt található az igazi ,,békakirályfi” a maga egyszerű pompájában, és a déli harangszó zúgásos tavaszi levegőjében. De sorolhatnám, hogy itt fényesebb a nap, kacarászóbb a pacsirta, lágyabb a kenyér, az édesanya csókja meg forróbb, a sírokon a virág szebben nyílik... Bezzeg sohasem kérdeztem, osztályrészül mennyi maradt meg az édes anyanyelvük tiszteletéből, magyarságuk tudatából, a keresztény hitük megvallásából. Mert gólyakalifaként az elcsendesülő faluba térnek vissza, ahol jóval több a sóhaj, mint az óhaj, ahol a jövő reménnyel teli képe valahogy eltörpül... És már az icce bor sem kutatja fel a fényt, a jövő sugarát. 
Drága, kedves Olvasóm, gondoltál arra, hogy ők végleges költöző madarak? Szárnyuk suhog Kanadáig, Németországig, Magyarországig, Angliáig. Ott előbb-utóbb olyan kényelmes fészket varázsolnak maguknak, hogy nem számít, miként hívják tulajdonképpen a békát? Mert legfontosabb lenne a gólyakalifáknak az anyanyelvet drága kincsként megőrizni és a ,,gólyahimnusz”-t az apró gólyakalifáknak megtanítani, hogy zengedezzen éneküktől a szülőföld: ,,Gólya, gólya, gilice / Mitől véres a lábad? / Török gyerek elvágta, / Magyar gyermek csicsijgatja, pupujgatja, / Tó vizébe mártogatja.”
A dal hatására a szíve élénkebben kezdene dobogni a szülőföldnek. Megtelnének az üres házak. Tarka táncot lejtene az akácfa, brummogna egyet a fűtetlen kemence, és a jászol előtt a teheneket is megfejnék a gólyakalifák. A férfiak pöfékelve a szajáni szűz dohányt egybegyűlnének egy kártyapartira, olyan disznótorosra, amelyet régen a ciberék élénkítettek fel! Hát láttál már tavasszal Szajánban ciberét? Ha nem, most láthatsz! Kaláka lenne az egész falu... Az asszonyok még szőnének, fonnának is. A gölöncsér meg nagyot pörgetne a keretén! A ringlispél pedig pörögne, vadul kerengene a magasban, hiszen nem hiába hívták régen ördögmalomnak, bolondszekérnek...
A nagy kavalkádba Isten elküldené kedvenc békakirályfiját, aki csak röviden imigyen énekelne: ,,Gólya, gelice párja, / Gyere haza nyárba / Fekete ruhába. / Tejet adok vaskanálba, / Úgy menj el a táncba.”
A végső táncba. Amely csak egyszer van, míg a gólyák végleg el nem költöznek.