Valami soha nem tapasztalt érzés kerít hatalmába, ahogy kimondom, ahogy leírom: meghalt a pápa. Valami nagy-nagy üresség támad bennem. 2005. április 2-án, szombaton este 9 óra 37 perckor valami kiszakadt belőlem, s nincs, ami a helyébe áramolna. Kiszakadt belőlem a visszahozhatatlan ifjúság szép emléke, az érett férfikor, a csodavárás képessége - kiszakadt az elröppent 26 esztendő... Rettenetesen öregnek, levertnek, magányosnak érzem most magam. Fázom. Ahogyan csak a magányos öregemberek fázhatnak kora tavasszal. S hiába üzeni nekem is utolsó üzenetével: ,,Derűs vagyok, legyetek ti is derűsek' - nem vagyok derűs. Nem vagyunk derűsek: kimondhatatlanul szomorúak vagyunk. Elment a szeretett családfő, magunkra hagyott bennünket mindegyre szaporodó gondjainkkal. Utoljára Antall József néhai miniszterelnökünk, majd anyám és apám halálakor éreztem hasonlót.
Pedig hát soha nem kerültem Karol Jozef Wojtyla - II. János Pál közelébe, nem fordultam meg Rómában, a Vatikánban, s látogatásakor nem lehettem ott Budapesten, Győrben, Dubrovnikban sem, nem szoríthattam vele kezet, mint ahogy oly sokan megtehették. De emberi és államfői nagysága, a szeretethez, a jóhoz való hűsége, történelemformáló, karizmatikus egyénisége mindig átsütött a képernyőn, át több száz, több ezer kilométeren, melegítette a szívünket, s nagy-nagy nyugalommal, bizakodással töltött el minket. Talán ez volt II. János Pál legnagyobb titka.
A mi életünk legnagyobb személyisége hagyott itt bennünket április másodikán. Több mint 26 esztendőt töltött el együtt velünk. Egy évvel volt fiatalabb anyámnál, a születésem előtt egy esztendővel szentelték pappá, s ifjú újságíró voltam, amikor a pápám lett; egy emberöltőnyi időn keresztül mondhattam uralkodómnak... Hogyan ne volna most a Tőle való búcsúzás nehéz, fájdalmas...
Nézem a televízióban az emlékére rendezett gyászmisét a Szent Péter téren: százezer ember tolong ott könnyezve, egymásba kapaszkodva. Szívbe markoló kép: hatalmas gyászszalag a lengyel lobogón. Hogy szerette Lengyelországát! S hogy szerették, hogy szeretik Őt a lengyeljei, milyen büszkék rá, hálásak neki, s mily nagy fájdalommal búcsúzhatnak most Tőle. A krakkóiak, a wadowiceiek... Nélküle nem volna szabad Lengyelország, mondják. Nélküle nem volnánk szabadok mi sem, tesszük hozzá.
S hogy szerette a fiatalokat, s hogy szerették a fiatalok Őt! Van-e ennél nagyobb isteni csoda: egy nyolcvanöt éves beteg öregember micsoda hatást gyakorol a fiatalokra! Legsúlyosabb pillanataiban több tízezren imádkoztak érte ott a Szent Péter téren. ,,Kerestél bennünket, s mi eljöttünk hozzád' - üzenték neki hatalmas transzparensen. ,,Kerestelek benneteket, s ti eljöttetek hozzám' - üzent nekik utolsó erejével.
II. János Pál, Krisztus 264. földi helytartója, Szent Péter óta a legnagyobb pápa ember volt elsősorban, s csak azután szent ember. A teljes élet legfőbb igenlője. ,,Mindenki pápája', hirdette róla tömören egy felirat a római gyászmisén. Amelyet a fájdalom és szomorúság mellett áthatott a húsvét öröme, a feltámadás reménysége. Ezt kaptuk legfőbb útravalónkul II. János Páltól, Szent Atyánktól: a reménységet. A reménységet hozta el és hagyta itt nekünk örökül.
II. János Pál életének 85., pápaságának 27. esztendejében most hazatért Urához. Tőle búcsúzó legközelebbi munkatársaival egyetemben azt kívánjuk mi is legfőbb földi útitársunknak és uralkodónknak: ,,Angyalok vezessenek a paradicsomba Téged!'