Életének 96. esztendejében Budapesten elhunyt Faludy György Kossuth-díjas költő, író, műfordító, a magyar irodalom nagy öregje, világcsavargója, fenegyereke -- és egyik legnagyobb költője.
Faludy György 1910. szeptember 22-én született Budapesten, bécsi, berlini, párizsi és grazi egyetemeken tanult, 1938 végén Franciaországba emigrált, majd az Egyesült Államokban élt. 1946-ban hazatért Magyarországra, 1950-ig a Népszava irodalmi munkatársa volt. Ekkor koholt vádak alapján letartóztatták és kényszermunkára ítélték, Kistarcsán, majd Recsken raboskodott, 1953-ban szabadult, és több évig fordításokból élt. 1956 végén feleségével Bécsbe emigrált, majd Londonban telepedett le, és ott az Irodalmi Újság szerkesztője lett. Később Firenzében és Málta szigetén élt, 1967-ben Kanadába települt át. A rendszerváltozás küszöbén hazatért szülőhazájába. Mozgalmas életéről Pokolbéli víg napjaim címen írt visszaemlékezést, amely az egyik legismertebb magyar irodalmi mű a világban. Közismert művei még: Villon balladái (átköltés és fordítás), Őszi harmat után (versek), Börtönversek, Erotikus versek... Legújabb kötetének, a Pokol tornácán című művének a bemutatását már nem érhette meg...
Faludy György többször járt a Vajdaságban, lapunk is több alkalommal készített interjút vele. Egyik legnagyobb versével -- a magyar irodalom egyik legnagyobb versével búcsúzunk tőle.

FALUDY György
Ezerkilencszázötvenhat, te csillag
A terrible beauty is born
(Yeats)

Másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó
és szenvedés; mégis, mikor átvágtam
a Hősök terén, mosolyognom kellett,
mert nem állt szobor többé a csizmában,
csütörtök: lázrózsák mindenki arcán,
Földváry már kedd este elesett
a Rókus előtt; szemközt, az iskola
padlásán felfegyverzett gyerekek,
péntek: még több vér, tankok, a Ligetnél
az ütegek torkolattüzeit
nézem éjjel és borzongok: a ,,szörnyű
szépség' most nálunk is megszületik,
hat nap: a kénezett arcú halottak
apró csokorral mellükön, a járdán,
(Köztársaság tér), röplapok, szorongás,
szemem előtt kis, tétova szivárvány,
ölelkezés az Írószövetségben,
mert csomagolnak s indulnak haza,
feltépett sínek és torlaszok: fölöttük
a szabadság liliom-illata,
ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc,
és ötvenhat: egyszer minden száz évben
talpra állunk kínzóink ellen; bármi
történjék is, boldogság, hogy megértem,
és újra péntek: a Dunánál állunk,
a nap áttör füstön, ködön; talán
sikerül minden s az alkonyat bíbor
brokátja Zsuzska lenszőke haján,
és szombat: a hajnalban csupa reménység,
estére tudni: nyakunkon a kés,
a keleti szemhatár mögött mocskos
felhők, nyugatról álszent röfögés,
mentünk a kétszázezerrel; nem bírnék
több börtönt és ha nem is jön velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem,
akkor is hazám, ha távol lesz tőlem,
eddig sem ápolt s ha más föld takar
mit számít az? s mit számít, ha fiam majd
dad-nek is szólít és nem lesz magyar?
Mi elmaradt, azt húsz vagy száz év múlva
az ifjúságtól mind visszakapom:
ők látják majd, hogy az előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason.

Ezerkilencszázötvenhat, sem emlék,
sem múltam nem vagy, sem történelem,
de lényem egy kioperálhatatlan
darabja, testrész, ki jöttél velem
az irgalmatlan mindenségbe, hol a
Semmi vize zubog a híd alatt,
melynek nincs korlátja: -- életemnek
te adtál értelmet, vad álmokat
éjjelre és kedvet a szenvedéshez
meg örömet; mindig te fogtál kézen
ha botladoztam, magasra emeltél
s nem engedted, hogy kifulladjak vénen,
ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
a nehéz út oly könnyű volt veled!
Oly régesrégen sütsz fehér hajamra,
ragyogj sokáig még sírom felett.

Szivárvány (Chicago), 1986. október