Egy év (újabb) kényszerpihenő után ez év szeptember 11-én sikerült tető alá hozni a dél-bánáti magyar művelődési egyesületek immáron 31. szemléjét. Helyszínileg az al-dunai Sándoregyházán, melynek székely magyar közössége számára többszörös örömünnep is vala e nap.

Annál is inkább, mivel a házigazda szerepét betöltő Bonnaz Sándor Magyar Művelődési Egyesület nemcsak fennállása és aktív működése 21. esztendejét tapodja immár, de végre a hőn óhajtott székházát is birtokába vehette. Annak rendje s módja szerint, hivatalosan is.

A Kárpát-medence legdélebbi, magyarok által is lakott településének római katolikus hitvallású székelysége 1883 és 1886 között lett e helyt áttelepítve a messzi Bukovinából, illetve maradt meg benne állhatatosan. Templomot annak idején a szép emlékű, szolgálatát 1860 és 1889 között betöltő, csanádi püspök, Bonnáz Sándor építtet. Az ő nevét viseli a falu, de maga az Úr 2000. évében létrehívott magyar művelődési egyesület is, az akkori ivanovai plébános, Mellár József kezdeményezésére és közbenjárására. „Erős ernyőszervezetet kívánt teremteni a faluban élő magyarság anyanyelvét, szokásait és hagyományait ápoló, az akkortájt csupán a katolikus egyházközség keretében működő kézimunkacsoportnak és gyermekkórusnak, továbbá az iskolai anyanyelvápolók színjátszó csoportjának…” (naplójegyzet).

Az egyesület korábbi elnökei (időrendi sorrendben szemrevételezve) Székács András, Lőcsei József és Basa Katica voltak. A negyven-egynéhány összlétszámú egyesület elnökségi teendőit ma — pontosabban 2013 februárjától — Német András végzi. A globális és a lokális körülmények, illetve az ezekből adódó lehetőségek függvényében.

A pandémia miatt Sándoregyházán is több magyar vonatkozású és közösségformáló esemény tolódott ki, egy-egy biztonságosabb időpontra várva. Ilyen esemény volt a magyar kormány támogatásával, vagyis a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. pályázatán nyert pénzösszeg felhasználásával megvásárolt, leendő Székely-Magyar Ház épületének hivatalos átadása is. Ez valósult most meg, mintegy másfél esztendőnyi kényszerű csúsztatással. Csak ki kellett tudni várni, böjtölni a pillanatot. Hiszen meg vagyon az már réges-régen írva, „…minden fát a gyümölcséről lehet megismerni” (Lk 6,44).

A fenti evangéliumi rész üzenetét tolmácsolták egyébként nyitógondolatként a helyi Szent Vendel-templomban megtartott délelőtti szentmise celebránsai. Ft. Mellár József beodrai esperesplébános és paptestvére, a sándoregyházi hívek lelkigondozását is végző ft. Szemerédi Pál székelykevei plébános. Ft. Halász Béla tiszteletes úr, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke a János szerinti evangéliumból (Jn 3,16) vett verssel tartott rövid áhítatot.

A házavatás felemelő pillanatainak a helybéli civilek és művelődésbeliek, továbbá a községi kulturális, oktatási és társegyesületi szféra, valamint az önkormányzati és a tartományi magyar politikum több képviselője mellett Magyarország belgrádi nagykövetségének, illetve az anyaországi Mőcsény (partner)településnek a küldöttsége is részese lehetett. Nemkülönben Nyitrai Marianna népdalénekes, aki nem is oly régen (a 2017/18-as évadban) mint a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasa személyesen is tolmácsolhatta a sándoregyházi székely magyarok ezen ősrégi, hőn óhajtott kívánságát.

A kétnyelvű elnökségi köszöntők, a helyi asszonykórus nótacsokra, valamint a Sajó Sándor Magyarnak lenni című költeményéből vett részlet után — a műsorvezetői feladatkört felvállaló Német Lívia helyi diáklány előadásában — előbb a kétnyelvű tábla (Sándoregyházi Székely-Magyar Közösségi Ház — Kuća zajednice Sekelj-Madjara u Ivanovu) leleplezése, majd a magyar nemzeti színű szalag ünnepélyes átvágása — Hajnal Jenő, az MNT elnöke, Nyitrai Marianna és Német András által —, végül a ház szertartásos megszentelése alkotta a tervezett protokoll részét.

Itt mondjuk el, hogy e házban nyert végül biztonságos befogadó hajlékot egy idestova másfél évtizede már meglévő, parányi és alig néhány kvadrátnyi nagyságú, hagyományőrző, idővel pedig igencsak hányattatott sorsot elnyerő sarkocskába ësszetömörítëtt helyi örökséggyűjtemény. Tájszobába újragondolva. A nagyanyáinknak és azok felmenőinek kézimunkákba öltött tudását, ügyességét mindmáig híven őrző, művelő és népszerűsítő alkalmi tárlatnak — a pancsovai Petőfi Sándor MME színeiben kiállító Erős Mária, továbbá a székelykevei Varrócska, a hertelendyfalvi Tamási Áron SZMME, a debelyacsai Pipacs Nőegylet és a torontálvásárhelyi Magyar Művelődési és Művészeti Központ kézimunkázóinak részvételével — a helyi Žarko Zrenjanin Kultúrotthonban vala megnyitója. Cvetanovity Katalin nyugalmazott helyi pedagógus méltatásában, aki aztán a késő délutánba nyúló szakmai tanácskozás moderátori szerepét is felvállalta. A régió kultúrparlamentjének is nevezett kerekasztal-beszélgetés vitaindítóját, miután a jelenlévők egy perc néma főhajtással adóztak mindazon alapítók, veteránok és lelkes művelődésbéli közkatonák emléke előtt, akik áldásos tevékenysége nélkül lényegében a szemle sem létezne, Kaslik Pál nyugalmazott tanár úr készítette. Megfogyatkozva…

A felszólalók és a replikázók pedig több ízben is visszapörgették az idők kerekét. Főleg a (rang)idősebbek. Ragyogóan emlékezve ama sententiára, amely szerint „csupán az életképes (művelődési) egyesületeknek van jövőjük. Pontosabban CSAK azoknak, akik felül tudnak emelkedni a vélt vagy valós személyes sérelmeiken, továbbá hajlandóak lesznek megkeresni azokat a szomszédjaikat, akiket ugyanott szorítja a cipő, akikkel közös erőfeszítéssel, illetve szakmai elhivatottsággal tudnának fellépni” (naplójegyzet).

A látszólag különböző, de gyakran szinte a megszólalásig azonos gondok és megoldások, az örömök és fájdalmak… szóval a nyers tényállások mintegy százhatvan percbe „sűrített” lokális felhozatalát Pintér Anna-Mária, a VMSZ Intézőbizottságának tagja, valamint Sutus Áron, a VMMSZ elnöke is igyekezett érdemben véleményezni. Folytatása pedig következik.

Annyi viszont máris borítékolható, hogy a verseci Petőfi Sándor Magyar Kultúregyesület vezetői változatlanul kiálltak a távoli 2019. év szeptemberében előterjesztett személyes kérésük mellett: lehessenek ők ismét házigazdái mind a Dél-bánáti Magyar Művelődési Egyesületek XXXII. Szemléjének, mind pedig a Dél-bánáti Betlehemes és Karácsonyi Népszokások XXV. Találkozójának. Az előbbit 1974-ben és 2003-ban, az utóbbit pedig 2007-ben és 2014-ben tartották meg legutóbb az Érdsomlyó tövében. Egyhangúlag elfogadtatott.

A vándorjellegű rendezvény tárgyi jelképeinek számító kép és vándorzászló ünnepélyes továbbadását/átvételét színpadi bemutatkozások előzték meg. Hivatalosan nyolc dél-bánsági település (Sándoregyháza, Ürményháza, Székelykeve, Hertelendyfalva, Versec, Torontálvásárhely, Kevevára és Pancsova) magyar egyesületi képviselőinek produkciója által, melyben egyaránt helyet kapott a temperamentumos népi tánc, az énekes felhangú gyermekszínjátszás, a (vegyes) kórusi összecsengés, a szárnyaló szólóének, illetve egy köznapi tanulságokban cseppet sem szűkölködő népmese. A messzi bukovinai őshazából. A csoportok zenekari háttértámogatásáról a pancsovai Csörömpölő zenekar gondoskodott.

És— megannyi logisztikai buktató ellenére — a szervezőknek ezen a nyáron is sikerült végül tető alá hozniuk a IV. Dél-bánsági Hagyományőrző, Anyanyelvápoló, Közösségépítő, Néptánc- és Népzenei Tábort helyszínileg az egykori Makszond-puszta, vagyis mai nevén Delibláti-homokpuszta szívében keresendő Fejértelepen… Nos, a tábor növendékei ezúttal is bemutathatták műhelymunkájuk bimbódzó remekműveit. Kicsik és a nálik egy kissé nagyobbacskák. Zenészek és táncosok egyaránt.

Nemzeti ima és Székely himnusz. A 31. szemle nyitó- és záróakkordjai. Felemelő és magával ragadó élmény volt újra megtapasztalni az együvé tartozást. E kettő közös eléneklésével meg főleg. Megfogyva bár…

Igen, ehhez sajnos valóban nem fér semmi kétség. Viszont… Miképpen azt a tragikus hirtelenséggel elhunyt Msgr. Fiser János plébánosunk is mondotta volt egykoron: „…de minőségileg töretlenül maradva. Ez a lényeg!”

Legyen hát és maradjon ez vezérmottónk a továbbiakban is! És lehetőleg nem csak itt, mármint Dél-Bánátban.