Pap József: Ráadás és maradvány. Forum, Újvidék, 2006.
Pap József posztumusz verseskötete, ahhoz képest, hogy a költő nem volt termékeny, viszonylag nagy anyagot tartalmaz, melynek kb. a negyede hátrahagyott versekből áll. S ahogy a szerkesztői jegyzetből kiderül, ezek a 2005-ben összeállított kötetet követően születtek.
A Ráadás és maradvány nem jelent újdonságot az előző kötethez képest. Legfeljebb annyiban, hogy a haiku műfajnak az előszeretettel való művelése dacára a költő oly mértékben sem képes föloldódni a természetben, kertben, mint korábban.
Pap az élet végéről pillant a hozzátartozóira és a barátaira, sajátos derűvel nézve szembe az elkerülhetetlennel. Viszont erőlteti az optimizmusát, amikor a limerick versformát műveli. Noha a rímhasználat mindig is másodlagos kérdés volt a poétikájában (ezt ebben a kötetében is kimondja), itt ő is összecsengeti a sorvégeket. Annak a tudatos anakronizmusnak a jegyében, amelyet a polgárháború idején fokozódó nyomor és rossz közérzet ellenhatásaként a Híd folyóirat nem egy költője vállalt. Ha Pap limerickjei meggyőzőbben hatnak, azok a sorai (Való és vízió), amelyeket a szülővárosához közeli aracsi pusztatemplom ihletésére írt, mintegy kiélve az évtizedeken át lefojtani kényszerült metafizikai hajlandóságát.
Hogy alaposan megnőtt benne a lelki feszültség, azt a Jézuskára várva c. verse, e kötete legjobb műve tanúsítja. Ez egyben az egyházi rítus gépiességének a kritikája is. A költő ui. nem elégszik meg a megváltó áldozatával; nem akarja elhinni, hogy akár a legteljesebb isteni önzetlenség is kiirthatná belőle a rosszra való hajlandóságot. Persze, nem valamiféle öregkori mazochista nekibuzdulásról van itt szó, hanem retorikus vallomástételről, az élettapasztalat vállalásáról. A hajdani vezéreszme önnön ellentétébe fordult - mi más lehet ennek a magyarázata, mint hogy magával az emberrel van baj, ,,mert a rossz, / a rossz / uralkodott el / mindenütt a földön, / s uralma alatt / hamisan zeng / az angyalok szózata, / a glória, / a hozsánna, / a halleluja, és fals a versem is.”?
E verseskötet tanúsága szerint a költő azonban az önleszámolásig, a mai ember válságának gyökereiig sem jutott el, nemhogy vallásossá alakult volna. Nem véletlenül villan a tudatába másutt a semmi ágán szorongó József Attila, az ő számára sincs megváltás. Karácsony ünnepén csupán a saját csalódottságát és az emberiség végletes romlását fejezi ki. A saját rosszaságából, bűnbánatából indul ki. Ez annál meglepőbb, mert az egész kötetben alig van verse, amely a vétkeire célozna. A Rekapitulációk közös címen közölt utolsó versei között az első úgy tárja föl az elkövetett bűnöket, hogy azok - mentegetőzés eredményeként - erényeknek bizonyulnak. Azt mondja itt prózai nyíltsággal a költő, hogy a ,,Hazugságaim / Nem nagyobbak / a bocsánatos bűnnél / Talán ámítások / vagy önámítások inkább / Füllentések / amelyek átsegítettek / bajon akadályokon, / amelyek... megértővé tettek / alkalmazkodóvá / opportunná, de nem a magam / hasznára / inkább altruista meggondo- / lások vezettek.”
Pap József mint orvos csak kismértékben válhatott a művelődéspolitika formálójává, ill. eszközévé. Ugyanakkor a viszonylagos eszköz-lét, az altruizmus mint önámítás is csak elvétve vált egy-egy verse tartalmává, formájává. Igazi eredetiséget, jelentőséget az ezzel kapcsolatos belső dráma kölcsönözhetett volna neki. A bűnök, a csalódások és a kétségek megnevezésével emelkedhetett volna e költészet önmaga fölé. Az adott formában viszont, néhány kiváló verstől eltekintve, nem jut túl a posztkommunista bensőség szintjén.