Május 20-a óta is újabb napok virradnak ránk, és az útravaló szendvicseinket sem készítettük még el. De nem azért, mert azt várjuk, hogy mások adjanak nekünk vándorbatyut és belevaló elemózsiát. Pedig új elnöke van Szerbiának, méghozzá olyan, akire - állítólag - senki sem számított. Új elnöke van az országnak és persze egyben tartományunknak is, jóllehet valamennyi elemzés azt mutatja, a vajdaságiak nem rá szavaztak. Éppen ezért nem is tartja magára érvényesnek azt a mostanában ismét sokat emlegetett mondást, hogy minden népnek olyan elnöke (esetleg kormánya) van, amilyent megérdemel, vagy amilyent választ. Azzal a ténnyel viszont, hogy a vajdaságiak nem rá voksoltak, az új elnöknek is kezdenie kell valamit. Kellő bölcsességgel és megfontolással. Tudván, hogy a külföld is éberen figyeli minden lépését és megnyilvánulását.
Többségünk viszont azt várja, hogy megtartsák a Szerb Képviselőház alakuló ülését, majd a tartományi parlamentét és szép sorjában a községi képviselő-testületekét is. Hogy kiderüljön, ki kivel lép vagy léphet szövetségre - hiszen főleg az alsóbb szinteken erről elsősorban nem maguk a megválasztottak döntenek -, hogy kiosszák a tisztségeket, és végre megkezdődjön a munka. Lehetőleg az érdemi, amire minden ilyen, sorsdöntőnek mondott négy év kezdetén számítunk. Mert miközben azt olvasom, hogy az anyaországban minden ötödik magyar felnőtt hosszabb-rövidebb időre külföldön vállalna munkát, vagy véglegesen kivándorolna, úgy sejtem, nálunk sem sokkal jobb a helyzet, vagyis a mi fiataljaink többsége is valami ilyesmit forgat a fejében. És úgy istenigazából még csak elítélni sem tudjuk őket, sőt azt sem akarjuk vagy merjük nekik mondani, hogy maradjanak. Mire? A mi több mint húszéves reménykedésünknek továbbra sem látszik az eredménye.
Ebben az átmeneti időszakban gyakran jut eszembe Petőfi Sándornak Az Országgyűléshez című verse. Az idén, az egyik március 15-ei műsor részeként hallottam, és bevallom, nem ismertem. A mondandója azonban annyira megragadott, hogy rákerestem a világhálón, kimásoltam, és azóta már többször is elolvastam. Mikor ennek a vezércikknek a megírására készültem, az is megfordult a fejemben, hogy minden magyarázat nélkül egyszerűen csak ezt az 1848 februárjában írt költeményt kellene közölni. Érdekességként nem árt tudni, hogy lánglelkű költőnk is megmérettetett az 1848-as országgyűlési választásokon, de ''könnyűnek találtatott”. Jókai Mór viszont volt országgyűlési képviselő, és a felszólalásait - kiváló egyéni stílusa folytán - nagy érdeklődés övezte. Mikszáth Kálmán pedig szórakoztató, ironikus újságcikkeket, tárcákat írt a Pesti Hírlapban a Tisztelt Házban szerzett tapasztalatai alapján. (1877 és 1910 között volt tagja az Országgyűlésnek.)
Olvasóink közül bizonyára sokan jártak már Budapesten, a parlamentben. Sétájuk során az üléstermek körüli folyosókon láthatták a számozott, rézműves szivartartókat is. Annak idején ott pöfékeltek, társalogtak a díszmagyarba öltözött képviselő urak, de közben arra is ügyeltek, mi zajlik az ülésteremben. Ha a soron következő hozzászólás érdekesnek ígérkezett, letették a szivarjukat, megjegyezték a tálca számát, hogy amikor visszatérnek, ne keverjék össze őket, és bementek meghallgatni a szónoklatot. Ha az elhangzó beszédek mégsem voltak kedvükre valók, akkor ismét kimentek, és eregették a füstöt tovább. Előfordult azonban olyan is, hogy a szószéken álló rétornak a tehetsége, mondatfűzése annyira lebilincselte őket, hogy bent maradtak a teremben, és ez idő alatt a szivarjuk általában tövig égett. Ha így jártak, akkor sem szomorkodtak, inkább elégedetten állapították meg: ''Ez a szónoklat megért egy havannát.” Vagyis a legtömörebb, leghosszabb és legdrágább kubai szivart.
Mind az országos, mind a tartományi képviselőházba , mind a községi képviselő-testületekbe bekerülteknek, de elsősorban a minket képviselő küldötteknek ma sem tudok okosabbat kívánni, mint sok-sok olyan szónoklatot és döntést, ami megér egy havannát. Természetesen csak a hagyományok szellemében, hiszen jómagam is a nemdohányzók társaságát erősítem.