A megemlékezés a történelmi egyházak képviselőinek imájával kezdődött, Szungyi Károly és Paskó Csaba plébános, Orosz Attila református esperes és Dolinszky Gábor evangélikus püspökhelyettes közreműködésével, majd Teleki Júlia, a csúrogiak kálváriájának egyik túlélője és Vesna Stjepanović, Csúrog Helyi Közösségének tanácselnöke köszöntötte a résztvevőket.

— Hetvennyolc évvel ezelőtt ezen a környéken a gyűlölet ölt és gyilkolt, de az nem volt elég, hogy összeszedték a magyar férfiakat, kivégezték, és akiket kivégeztek, idehordták a dögtemetőbe, hanem az élőket összeszedték, és koncentrációs táborba zárták — emlékezett vissza Teleki Júlia. — Édesapámat ártatlanul kivégezték, én pedig egyévesen háborús bűnös lettem, nővérem pedig úgy élte le az életét, hogy a lovas kocsikra felpakolt véres holttestek lógó kezeinek és lábainak emlékei gyötörték. A csúrogi áldozatokra nemcsak a hozzátartozóknak kell emlékezniük, hanem a magyar nemzetnek is, mert az áldozatok a magyar nemzet áldozatai. Azért haltak meg, mert magyarok voltak. Nem harcoltak, nem volt fegyverük, és mégis lelőtték őket. A hozzátartozók pedig háborús bűnösöknek lettek kikiáltva. Azok, akik kivégezték a fegyvertelen embereket, nem lettek háborús bűnösök. Ezt nem lehet elfelejteni, ezt nem szabad elfelejteni — mondta Teleki Júlia, és hiányolta a vajdasági magyar fiatalokat a megemlékezésről. Ezt fel is rótta a magyar osztályfőnököknek és történelemtanároknak.

— Egy héttel az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 65. évfordulója után most azért gyűltünk össze Csúrogon, hogy emlékezzünk. Nem magyar hősökre, hanem magyar áldozatokra, olyan áldozatokra, akiket egy eszmerendszer nevében gyilkoltak meg brutális kegyetlenséggel, akiknek a gyilkosaik szemében az volt a legfőbb bűnük, hogy magyarok voltak — emelte ki a megemlékezésen dr. Pintér Attila, Magyarország belgrádi nagykövete. — Ez az eszmerendszer II. János Pál szavaival szólva csak arra volt képes, hogy megalázza és lealacsonyítsa az embert. Az áldozatokról évtizedeken keresztül nem emlékezhettünk meg méltóképpen, mert a kommunista hatalom megtiltotta, megakadályozta. Még az áldozatok jeltelen sírjai fölé emelt kereszteket is ledöntötték, mert azt akarták ezzel üzenni, nem történt ezen a helyen semmi, amire emlékezni kellene. A magyar—szerb megbékélési folyamatnak köszönhetően azonban 2013 óta méltó körülmények között emlékezhetünk a Sajkásvidék meggyilkolt magyar lakosságára. A két államfő közös látogatása és főhajtása a magyar és a szerb áldozatok emlékművénél immáron megkérdőjelezhetetlen alapot biztosít ehhez. Az, hogy létrejött a megbékélési folyamat, és az elmúlt csaknem tíz évben a magyar—szerb kapcsolatok korábban soha nem tapasztalt módon fejlődtek, ma már szinte természetesnek vesszük. Pedig higgyék el, hihetetlen erőfeszítések és bátorság kellett hozzá. Hiszen azt mondtuk, rendezzük közös dolgainkat, miközben nem a múltba révedünk, hanem a jövőre koncentrálunk. Erőinket nem egymás ellen fordítjuk, hanem egyesítjük. Nem rivalizálunk, hanem együttműködünk, hiszen Közép-Európa csak akkor lehet erős, egységes, ha az itt élő népek nem egymás ellen, hanem együtt küzdenek közös céljaikért. Tíz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna az, ami ma már valóság. 2021. szeptember 8-án a hatodik alkalommal megrendezett magyar—szerb kormányzati csúcstalálkozón Ana Brnabić és Orbán Viktor miniszterelnökök aláírták a stratégiai partnerségről szóló megállapodást, mely egyrészt megkoronázta az elmúlt évtizedben elért eredményeinket, másrészt új fejezetet is nyitott a kétoldalú kapcsolatokban. Viszonyunkat immáron nem kizárólag a megbékélés szóval jellemezhetjük, hanem a stratégiai partnerség kifejezéssel is. Nagyon szoros szövetséget hoztunk létre országaink között. Olyan szövetséget, amely a mindennapi élet szinte minden területére kiterjed. Kérem, engedjék meg, hogy kifejezzem köszönetemet és hálámat mindazoknak, akik szerepet vállaltak, részt vettek ebben az emberfeletti munkában. Nekik köszönhetően a magyar—szerb kapcsolatok immáron arról szólnak, hogy barátként tekintünk egymásra, és sem gyermekeink, sem unokáink nem szembesülnek majd azokkal a borzalmakkal, tragédiákkal, mint amelyek a hetvenhét évvel ezelőtt itt élő nagy-, déd- és ükszüleinket sújtották.

— Gondolkodásra, sorsunkkal és a világ dolgaival történő számvetésre késztet bennünket ez az ősz is, amikor oly közeli és tapintható az elmúlás érzése — mondta a megemlékezésen mgr. Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. — Amikor a csend a létünknél lényegesebb, nagyobb összefüggések megértéséhez segít bennünket. Az élet értelmének összegzésére, szűkre mért emberi voltunk elfogadására és a mulandóságra emlékeztet bennünket, de arra a szerbek és magyarok között immár nagyon is élő barátságra is, amelynek egyik éltető forrása éppen a magyar és a szerb köztársasági elnök főhajtása volt. Őrizze meg ez a hely még sok-sok emberöltőn át a kegyelem és a béke hitvallását.

A megemlékezés koszorúzással és gyertyagyújtással végződött, a szoborcsoport előtt fejet hajtott többek között Pásztor István, a VMSZ elnöke, koszorúzott továbbá dr. Pintér Attila, Magyarország belgrádi nagykövete és Csallóközi Eszter, Magyarország szabadkai főkonzulja. A Magyar Nemzeti Tanács nevében Hajnal Jenő elnök és Jerasz Anikó, az MNT Végrehajtó Bizottságának elnöke helyezte el a kegyelet virágait.