* Először is gratulálok! Milyen érzések töltenek el a nagy esemény után?

— Köszönöm szépen. Egyrészt nagyon jó, hogy sikeresen múlt el a koncert, különösen egy ilyen mozgalmas időszak után. Rengeteget gyakoroltam, készültem, próbáltam a zenekarral és a kamaratársammal, így azt mondhatom, hogy teendőkben nem volt hiány. Másrészt pedig egy kicsit sajnálom, hogy vége lett. Hatalmas élmény volt ez a koncert, már csak azért is, mert ritkán adatik meg, hogy ennyire jó körülmények között, egy gyönyörű koncertteremben és egy nagyszerű zongorán játszhassak. Az pedig külön öröm volt számomra, hogy a családom, barátaim mind itt voltak, és rengeteg dicséretet kaptam tőlük, amiből sok erőt gyűjtök azóta is. Egy hosszú, másfél órás műsort adtam elő, melyben szerepelt szóló, kamarazene, végül pedig zenekarral játszottam szólistaként, ezért úgy gondolom, sikerült egy sokszínű programot összeállítani. Mindhárom mű nagyon nehéz a maga módján, de szerencsére meg vagyok elégedve a végeredménnyel. A közönségtől és a tanáraimtól is nagyon jó visszajelzéseket kaptam.

Csőke Noémi archívumából

* Egykori tanáraid, diáktársaid több száz kilométert utaztak, hogy a nagy napon veled lehessenek. Nagyobb volt így a lámpaláz?

— Lámpaláz így is, úgy is van, de ez természetes, főleg, ha egy ilyen nagy, hosszú műsort készülök előadni. Szerencsére az én esetemben ez nem ideges izgulás, hanem inkább egyfajta izgatottság, mely jól jön a színpadon, mivel így jobban tudok összpontosítani, és felfokozottabb hangulatban vagyok. Természetesen nagyon jólesett, hogy a hosszú út ellenére ilyen sokan eljöttek otthonról is. Nagyon jó érzés volt így játszani, a taps közben pedig újabbnál újabb embereket láttam meg, akiknek a jelenlétére nem is számítottam.

* Diplomakoncerted előtt még hazalátogattál, Topolyán tartottál zenei estet. Gyakran teszel így egy-egy nagyobb fellépés előtt?  

— Igen, szerencsémre Topolyán mindig tárt karokkal várnak, ha szeretném eljátszani az éppen aktuális műsoromat. Ezek a „kisebb” koncertek nagyon fontosak, mivel azt is gyakorolni kell, hogy éles helyzetben, közönség előtt előadjam a műveket. Ezt egy gyakorlóteremben egyedül nem lehet. A diplomakoncertem előtt nagyjából hét alkalommal játszottam el a műsort, hol az egészet, hol pedig egy-egy művet, például Budakeszin vagy Kecskeméten, a volt középiskolámban. A Topolyai Alapfokú Zeneiskolába mindig jó érzés visszatérni és nosztalgiázni, mivel ott kezdődött a zenei pályafutásom.

* A kezdetekre visszatérve: hogyan alakult ki a zene iránti szereteted? Miként emlékszel vissza az első lépésekre?

— A családunkban nem volt szokatlan a zenetanulás. Édesapám zongoratanár, a nővérem szintén zongorázott, a bátyám pedig a fuvolát választotta hangszerének. Így nem volt meglepő, hogy engem is elkezdett érdekelni a komolyzene. A zongora mint hangszer pedig adta magát, praktikus okokból is, mivel volt otthon pianínónk, és egyébként is nagyon szép hangúnak és érdekesnek találtam már akkor is. Először csak pötyögtem a billentyűket, mint minden gyerek, majd hallás után visszajátszottam a dallamokat, melyeket a nővérem gyakorolt. Kiderült, hogy van tehetségem a zenéhez. Először apukám kezdett el foglalkozni velem, azután néhány év múlva Székely Mária tanárnő vette át a tanításomat. Már az elejétől kezdve komolyan vettem a zongorázást, sokat gyakoroltam, és szerencsére a tanáraimtól kiváló alapokat kaptam, ami nagyon fontos.

* Középiskolai éveid hogyan változtatták meg a pályafutásod? Zongorajátékodról mit kell tudnunk?

— A középiskolai éveim alatt is nagyon sok dolog történt, mely jó hatással volt a zenei fejlődésemre. Egy olyan közegbe kerültem, ahol mindenki zenével foglalkozik, mindenkinek gyakorlással telnek a napjai, és ez motivált. Emellett rengeteg mesterkurzuson játszottam, melyekből mindig új inspirációt tudtam meríteni. Egyik nagy kalandom például, hogy részt vettem egy egy hónapos zenei táborban Amerikában, New York államban. A zongoraórák mellett még számos program volt. Nagyszerű, híres előadók koncertjére vittek el bennünket, de kisebb előadások is voltak szinte minden este. Nagyon sok élménnyel gazdagodtam itt. A középiskola után pedig jöttek az egyetemi évek, ahol szintén gyarapítottam a tudásomat. A zongoratanáraimtól, Kemenes Andrástól, Hargitai Imrétől és Echkhardt Gábortól rengeteget tanultam. A tavalyi évben pedig Erasmus-programon vettem részt Svájcban, Luganóban. Amellett, hogy hatalmas élmény volt ez az év, rengeteg motivációt kaptam az ottani tanáromtól, Federico Collitól, aki aktívan koncertező híres zongoraművész.

* Van kedvenc zeneszerződ, zongoristád?

— Kedvenc zeneszerzőm nincs, mindig változó, hogy kit hallgatok szívesebben. Mostanában főleg romantikus zeneszerzőket, de ha olyan kedvem van, akkor például egy barokk mű is nagyon jól tud esni. A zongorázás szempontjából már más a helyzet. Régóta rájöttem, hogy Chopin művei állnak hozzám a legközelebb. Talán azért, mert van bennem egyfajta költőiség, mely Chopin játékához elengedhetetlen. A XX. század nagy zongoristáit hallgatom a legszívesebben, például Horowitzot, Cortot-t, Michelangelit. Az ő játékuk annyira egyedi, hogy összehasonlíthatatlan a mai előadókéval. Tőlük lehet a legtöbbet tanulni.

* Kamaratársaddal már számos alkalommal léptetek fel közösen. Hogyan ismerkedtetek meg? A jó viszony kialakulásához és megmaradásához mihez van szükség a zene mellett?

— Kiss Csongor kamaratársammal már több éve zenélünk együtt. Az egyetemi évek elején ismertük meg egymást, és szerencsére azóta is együtt játszunk. Rendkívül sok cselló-zongora darab van a zeneirodalomban, és ez a két hangszer nagyon szépen szól együtt. Mivel a próbák miatt gyakran találkozunk, egy jó baráti viszony alakult ki közöttünk, így ilyen téren is tudjuk segíteni egymást. Arra viszont mindig figyelünk, hogy a próbákon csak a zenéről legyen szó.

* Van olyan fellépésed, amelyre gyakran visszaemlékszel?

— Több is. Nyilván a legutóbbi, a diplomakoncertem jut eszembe először, de nem azért, mert nem rég történt, hanem mert ez volt talán az eddigi legmeghatározóbb koncertem. Ez jelképes is, mivel ezzel lezártam a tanulmányaimat, ezután hivatalosan már nem lesznek zongoraóráim. Persze ebből nem az következik, hogy már nincs mit tanulni, mert mindig lesz, csak ezzel lezárult egy fejezet. Egy zongorista számára mindig kivételes alkalom, amikor zenekarral játszhat szólistaként, így nagy öröm volt számomra, hogy az Era Nova Kamarazenekarral adhattam elő az egyik kedvenc művemet, Schumann zongoraversenyét. De több alkalommal is játszottam már zenekarral, például hét éve a Kecskeméti Szimfonikus Zenekarral Liszt Esz-dúr zongoraversenyét. Ez különösen jó élmény volt, azért is, mert nagy kihívás volt ezt az ördögi nehézségű versenyművet megtanulni, így büszkeséggel töltött el, hogy sikerült. Egy másik nagyon szép élményem, amikor a gyönyörű Ehrbar Saal koncertteremben játszottam Bécsben, ahol többek között Bartók Béla is fellépett. Ennek már csak a tudata is teljesen elvarázsolt, és ebben segített a zongora is, talán az volt a legjobb hangszer, melyen valaha játszottam. Minden koncert más, de azok a legjobb élményeim, amikor teljesen át tudom adni magam a zenének, és a zongora is engedelmeskedik, hogy meg tudjam valósítani az elképzeléseimet. Persze ez függ a körülményektől, és nem olyan könnyű, mint amilyennek tűnhet, de szerencsére egyre többször vannak ilyen pillanataim.

* Bizonyára most egy új fejezet kezdődik az életedben. Vannak már terveid a jövőre? 

— Folytatom a tanulást, a következő évben elvégzem a pedagógiai képzést, mely egyéves. Mindenképp szeretném továbbfejleszteni magam, mivel úgy érzem, még van mit tanulni, de ez így természetes. Nagyon szeretek másokkal együtt játszani, kamarázni, ezért a szóló mellett erre is hangsúlyt helyezek a jövőben is. A koncertfelkérések is egyre csak szaporodnak, úgyhogy a következő repertoárt ez alapján állítom össze. Emellett szeretném további versenyeken is megmérettetni magam.