A két hölgyet Venczel Valentin, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művészeti vezetője kérdezte. Valentin a nagyinterjúk egyik alanya is volt, hiszen több évig vezette az Újvidéki Színházat, és játszott is ott. Venczel szerint a könyv egyik érdekessége, hogy minden kérdezett ugyanazt mondja el, de az, ahogyan elmondják az alanyok, újabb és újabb képet fest az intézmény létrejöttéről, fejlődéséről. A művészet szubjektív, ahogyan az egész élet is az — hangsúlyozta Valentin, majd Kornéliát a nehézségekről kérdezte, s hogy mennyire volt ez egy örömmunka számára.

— Legnagyobb nehézsége a döntés volt a legelején. Hogy hogyan fogom a színháztörténetet kutatni, tanulmányozni — kezdett bele Góli Kornélia. — A szubjektív aspektus azonnal elkezdett bennem dolgozni, egyrészt mert évekig dolgoztam az Újvidéki Színházban, másrészt mert a művészet befogadása egy szubjektív perspektíva. Ha összegyűjtöm a kritikákat, elkezdek adatokban kutatni, azok számszerű adatok maradnak, nem igazán tudom leszűrni egy előadás valós értékét. Sem azt, hogy mekkora eufória vagy siker kapcsolódott hozzá abban a pillanatban, mert ezt a felvételek nem tudják visszaadni. Ezért másik utat választottam, és ha már ennyire szubjektív műfaj ez, akkor legyen különböző a színházban alkotó emberek visszaemlékezése és az ő történetük, az, ami hozzákapcsolja őket ehhez az intézményhez. Így jött az interjúk ötlete — osztotta meg velünk döntésének miértjét. 

Dr. Góli Kornélia, Venczel Valentin és Lovas Ildikó

A könyvben beszélget a volt igazgatókkal: Vicsek Károllyal, László Sándorral, Venczel Valentinnal, illetve a jelenlegivel, Urbán Andrással is, és megszólítja Vajda Tibort is, aki a kezdetektől fogva az intézmény része.

— Tibor minden sorsdöntő pillanatnál ott volt, a megnyitó előadást ő rendezte, illetve a színház állandó épülete átadásának első előadását is, tele van jobbnál jobb történetekkel, melyeket érdemes ilyen formában is megőrizni az utókor számára. Ábrahám Irénnel sajnos már nem jöhetett létre az interjú, de lánya, Rencsár Kármen rendelkezésemre bocsátotta visszaemlékezéseit, ezekből is közöl részleteket a könyv, nagyon hálás vagyok ezért Kármennek. A kötet elején pedig egy tanulmány olvasható, mely a megalapítás pillanatát egy picit korábbról indulva tanulmányozza. Amikor ugyanis arról beszélünk, hogy egy színház megszületik, akkor az utókor számára ez olyan, hogy persze, létrehozta anno valaki, azóta létezik. De ez nem ilyen egyszerű ám. Micsoda társadalmi mozgások, történetek vannak a háttérben, komoly időszak előzi meg!

Kornélia számára mindenképp örömmunka volt a könyvön dolgozni, mint mondta, jónak tartja, hogy a beszélgetések mellett döntött, s azt is nagyon élvezte, hogy az interjúk egy pillanatban elkezdtek dialógusba kerülni egymással, így a könyv a végére mozaikszerűen kerek egésszé formálódott. 

Venczel Valentin ezután arra mutatott rá, hogy ha annak idején nincs a szabadkai Népszínház, s az ott alkotó művészek, akkor az Újvidéki Színház sem jöhetett volna létre, mely a második jelentős mérföldköve a vajdasági magyar színjátszás történetének.

A szót Lovas Ildikó vette át, aki a szerkesztői szempontokról mesélt, melyek között a szerző védelme az első számú.

— A szerkesztő legfontosabb feladata úgy tekinteni az anyagot, hogy a szerzővel meglegyen az a fajta együtt gondolkodás, kommunikáció, ugyanakkor távolság, ami lehetővé teszi azt, hogy mindent, amit a szerző szeretne, azt be tudjunk mutatni, és semmi, ami elvezetné őt az eredeti elképzelésétől, ne legyen benne.

Szerinte homlokegyenest ellentétes dolgot mondtak az interjúalanyok, és ha ma kérdezné őket Kornélia, minden bizonnyal másra helyeznék a hangsúlyt, de ez nem változtat az összképen s azon, hogy miért jött létre az Újvidéki Színház.

— Bonyolult és összetett a kép, semmiképp nem lehet fekete-fehéren ábrázolni, s ez benne van mindenki történetében, csak máshogy. A címeket ezért igyekeztem úgy kiragadni a beszélgetésekből, hogy azok erről minél többet eláruljanak. Kornélia dramaturgként gondolkodott, amikor a többórás hanganyagból kiszűrte azt, amire szüksége van, így azok dialógusban állnak egymással, hiszen a tárgyuk, a témájuk ugyanaz, az Újvidéki Színház, de mindenki máshonnan közelít hozzá. Kornélia ésszel élt, finom erezeteket, hajszálgyökereket ereszt ez a könyv a földbe — hangsúlyozta Lovas. — Léggömbnek lenni, de földelve, olvastam Dobrovics naplójában. S a szerkesztő biztosítja a szerző számára a földelést, mert a művész, a szerző a léggömb, akit meg kell tartani. Ebben a szubjektivitásban az ember van benne. Ahogy egy színházi előadásban is.

Lovas ezután a hamarosan harmincadik születésnapját ünneplő Kosztolányi Dezső Színház kapcsán arra mutatott rá, hogy amikor harminc évvel ezelőtt egy Boris Vian-előadással útjára indult a KDSZ, ott is egy elképesztő összefogás volt tapasztalható.

— Hihetetlen, hány erő van egy színészben, hány erő egy rendezőben s azokban, akik színházzal foglalkoznak. Hányszor rugaszkodnak neki egy történetnek, mert nem tudnak mást tenni. Az elhivatottság az, amit Kornélia ebben a könyvben olyan gyönyörűen megmutatott, ezért is fehér a borító. Hogy az a titok, ami a színházcsinálás s az emberek titka, akik létrehozzák, valahogy egyszerre legyen átadható. Ne egy embert emeljünk ki. Attól is nagyszerű ez a könyv, hogy akik bemutatásra kerülnek, ők a teljes vajdasági magyar színházi életet reprezentálják — válaszolta Lovas Ildikó.

Ezután a közönség vette át a kérdezés jogát, Oláh Tamás a színház profiljára kérdezett rá, arra, vajon van-e egységes arculata, identitása az Újvidéki Színháznak, avagy az egy képlékeny valami.

Góli Kornélia szerint ez folyamatosan változik, s az sem véletlen, hogy a színház vezetőivel készültek az interjúk, hiszen az arculatot elsősorban az ő döntéseik határozzák meg, ők befolyásolják és irányítják különféle gondolatok mentén az intézményt.

— Nincs olyan, hogy egy arculat, hiszen az folyamatosan változik. Érdekes az a pillanat, amikor elindul az Újvidéki Színház, s azt kísérleti jellegű színházként definiálják, s azt is izgalmas megfigyelni, hogy az évek alatt hogyan alakul, mi hat rá, de útkeresésben van, és valójában minden színháznak ez kell legyen a feladata: útkeresésben lenni és megújulni — mondta, majd a mindenkori színházba járó közönséghez fordult, s arra próbálta ráirányítani a figyelmet, hogy nem csak a művészeken, színházvezetőkön van a felelősség, a közönségnek is éreznie kell a vállán, hogy felelősséggel tartozik egy intézmény iránt, hiszen ő a fönntartója. Magyarán, tőle függ egy intézmény létezése.

Lovas Ildikó még hozzátette, fontosnak tartotta, hogy külön készüljön egy magyar és külön egy szerb kötet, s így, hogy a szerb nyelvűt más írja, két nézőpontot kapunk. Szerinte Kornélia könyve választ ad arra, milyen az Újvidéki Színház arculata.

— Ő egy finom szerző, aki nagyon empatikus, és ráhúzza az embereket a vékony jégre, akik azt is elmondják, amit eszük ágában sem volt elmondani.

Venczel a kezdetek kapcsán még arról mesélt, hogy mennyire színes volt az alapító társulat, hiszen volt, aki Budapesten végzett, más Marosvásárhelyen vagy Újvidéken, akadt, aki egy színházi stúdiót végzett, s olyan is, akinek nem is volt színészi végzettsége. Más színházi iskolákat képviselő színészek alkották a társulatot, különböző nézeteket, esztétikákat, ideológiákat képviselve, mégis koherens egészként működtek.

A beszélgetés végén Kornélia még elmondta, nehezen tudta eldönteni, melyik fotó kerüljön be, mi maradjon ki, s ebben Ildikó volt nagy segítségére, aki rámutatott bizonyos pillanatokra, történésekre a képekkel kapcsolatban is.

— Nagyon örülök a képanyagnak. Egészen fura viszonyom van a fotókkal, melyek benne vannak. Nagy örömmel lapozom, mert történeteket indítanak el.

A könyvbemutató után a közönség minden tagja ingyen és bérmentve vihette haza a könyvet, melyet dedikáltathatott is a szerzővel.