Még csak néhány mondat a szótagokról
Tóth Szilárd
2021.06.08.
LXXVI. évf. 20. szám
Még csak néhány mondat a szótagokról

A Magyar Narancsban 2006-ban jelent meg Nádasdy Ádám szövege (Nádasdy akkori rovatát Modern Talkingnak hívták) a szótagról, és így kezdődött: „A szótag olyan, mint a szerelem: mindenki tudja, hogy mi az, de nehéz pontosan meghatá­rozni” — valójában még egységes nyelvészeti meghatározása sincs, bár törekvések mindig akadnak rá. Mik a szótag tulajdonságai, mi a szerepe, milyen paraméterek mentén haladva szótagoljuk azt, hogy pat-kó, mo-gyo-ró, pár-na stb.?

Azt ugyebár tanultuk — legalább valahol —, hogy egy magánhangzó mindig szótagot alkot vagy önmaga, ilyen például az i-on szó első szótagja, vagy magához vonz egy másik hangot, mely mássalhangzó kell hogy legyen, de ezek alapján ez fakultatív. Vagy nem szükséges. Tehát a magánhangzók mindig szótagot alkotnak, a mássalhangzók pedig peremen maradnak. Természeti hasonlattal a magánhangzók a szótag csúcsai, a mássalhangzók pedig a völgyek. A magyarban minden magánhangzó szillabikus (a latin eredetű szillaba után, mely szótagot jelent), tehát csak ők alkotnak szótagot, lásd a példákat: pat-kó, i-on, Du-na, Zen-ta, fú-ró stb. De ez miért van így? Miért ne alkothatnának a mássalhangzók is ilyen szótagcsúcsot? Nos, feltehetően azért, mert kevésbé hangzósak, mint a magánhangzók. Egyébként — egy kis kitérő — miért is hívjuk így őket? Ez a hagyományos elnevezés a szótagban elfoglalt szerepükre utal: a magánhangzók önmagukban is képesek szótagot alkotni, míg a mássalhangzók csak egy másik hanggal, magánhangzóval. Vissza: tessék engem elképzelni, hogy viszonylag távolról kiabálok önök felé hangokat, ahogy magánhangzókat, úgy mássalhangzókat is. Kérdésem az, hogy mely hangot hallanák jobban: az [á]-t, azaz a legalsó nyelvállású magánhangzót, vagy a [p]-t, vagyis a zöngétlen zárhangot? Aki az [á]-t jelölte meg, annak van igaza, a beszédhangok ugyanis nem egyformán hallhatóak. A [p] hang képzéséhez nagyobb izommunka szükséges — ennek a legnagyobb a képzési ereje. A legnyíltabb [á]-hoz viszont a legkevésbé erős, ő könnyedén áramlik a vokális traktusból. Minél nagyobb erősségű a hang, annál kevésbé hangzós, szonoráns. Vannak viszont olyan nyelvek, amelyek megengedik, hogy szótagot alkosson egy mássalhangzó. Ilyen például az angol, melyben a cattle [ketl] ’jószág’ két szótagos: catt-le [ke-tl]. Vagy a Google [gúgl]: Goo-gle [gú-gl]. De a német is hasonló tulajdonságokat mutat, gondoljunk csak a geben [gébn] ’ad’ szóra, mely szintén két szótagos, és melyben az [n] szillabikus. De hangsúlyozom, nincs sztr-ájk, sz-t-r-ájk meg aztán végképp. A szótag elején nyelvünkben maximum három mássalhangzó lehet (vagy egy sem). És ugyanez igaz a szóvégre is, lásd: kunszt.

Fotó: depositphotos/mreco99

Akkor most hogy is van ez? Az általános megállapítás az, hogy a nyelvek hangsorai előnyben részesítik, úgy szeretik, ha szisztematikusan egy mássalhangzót egy magánhangzó követ a szótagban. Jelöljük őket V-vel (a latin eredetű vokális, magánhangzó után) és C-vel (a latin eredetű konszonáns, mássalhangzó után): CVCV… És azt is szeretnék előnyben részesíteni, ha egy szótagot csak egy ilyen CV pár alkotna: CV-CV-CV… Igen ám, de láthatjuk, hogy ez már ott megbukott, hogy az i-on V-VC alakú. A nyelvek alkalmaznak univerzális megszorításokat egy szinten, de rájuk van bízva, hogy ezt miképp tartják be. Az viszont fontos, hogy az az alak, amelyet végül kiejtünk, jól formált legyen. Erről később. És akkor mit kezdjünk az olyan alakokkal, mint a nóta, ha megengedett az, hogy a magánhangzók egyedül, mint a kisujjam is alkossanak szótagot? Akkor a nót-a is helyes lenne? Előfordulhat, hiszen az alabástrom is a-la-bás-trom. Vagy a-la-bá-strom? Az biztos, hogy nó-taként szótagoljuk az említett alakot, na de az alabástrom? Tegyünk egy egyszerű megállapítást: a szótag utolsó mássalhangzója, melyet zárlatnak hívnak, hacsak lehet, legyen inkább szótagkezdő mássalhangzó, más megnevezéssel nyitány. Ezt nevezik a szakirodalomban nyitánymaximalizálás elvének, Nádasdy az említett cikkben „Preferáld a nyitányt!”-ként nevezi meg. Mi akkor a megoldás? A nó-ta e megszorítást követve jobb, mert a t a másik szótag nyitányát kitölti. És mi a helyzet a párna szóval? Az pár-na, pá-rna? Itt azt kell megvizsgálnunk, hogy a nyelvünk enged-e egyáltalán ilyen, rn mássalhangzós torlódásokat. Enged, hiszen van Arnold, Ernő, írnok stb. Igen ám, de ez szóközép, és ez nem mérvadó, hiszen szóközépen találunk például -pt- (helikopter) torlódást, de szóelőn (nyitányban, ugyebár) egyáltalán nem. És ha már itt vagyunk, *rn- sincs szóelőn. De minden bizonnyal van str- és tr-, mondjuk, a stróman vagy stréber, trombita és trágár szavakban. Tehát ez engedélyezett. Ilyenkor választhatunk, de mégis az az optimális, ha a nyitányt preferáljuk, figyelve azt is, hogy a torlódás megjelenik-e szókezdetben.


Fotó: depositphotos

És akkor mindennek mi az oka? Miért lehet bizonyos torlódás engedett, akár szóelőn, szóvégen. Ez sem légből kapott, de néhány tollvonást megér! Azt, hogy milyen hangok következhetnek egymás után, egy nyelv fonotaktikája határozza meg. Ez a nyelvnek egy olyan meghatározott, univerzális stratégiája, amellyel a hangokat minőségük alapján egymás mellé rendezi, optimális módon. Nagyvonalakban a legfontosabb, hogy az egymás mellett/után következő hangok minél gördülékenyebben „haladjanak” — a nyelv és a beszélő arra törekszik, hogy a kialakuló hangfolyamat gördülékeny legyen, azaz ne külön kelljen minden egyes beszédhangot megképezni, hanem ezek egymásba mintegy áttűnjenek. Az egymás után következő hangok, főleg a mássalhangzók, valamilyen elv alapján követik egymást. Ez az elv, a szótagon belüli lineáris hierarchia, a szonoritási vagy zengősségi hierarchia/sorba rendezés. Ez valójában univerzális, tehát a nyelvekre igaz. A nyelvtannak ezt nem kell tartalmaznia, csupán azt, ami ettől a szonoritási sorba rendezéstől eltér, de nem feltétlenül sérti meg azt. A nyelvek nagyrészt engedelmeskednek az univerzális szonoritási sorba rendezésnek:

zárhangok, affrikáták < réshangok < nazálisok < likvidák < félmagánhangzók < magánhangzók

Ezt itt most nem fogom részletekbe menően tárgyalni, de ez nem engedi például, hogy *rk- alakú szótagkezdet ne legyen, de kr- igen, mint a krém esetében. Az első tag zengőssége nem lehet nagyobb a másodikénál. Ami a mássalhangzó-magánhangzó párosíthatóságot illeti, bármilyen CV megengedett, tehát bármilyen mássalhangzó után bármilyen magánhangzó jöhet.

Mi a szótag valójában? Nem igazán tudjuk. Mint a szerelem, ugyebár. Miért szótagolunk? Ezt sem tudni, igen intuitív. És elég logikátlan, hiszen miért választjuk el a fúró szót mint fú-ró, és nem úgy, hogy fúr-ó? Rendesen, a toldalékokat követve: fúr+ó. A szótagolás sok más esetben sem követi a nyelvtani határokat. De van ez így, ilyen dolog, együtt élünk vele — hát mint a szerelemmel. Az sem feltétlen racionális.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Utánajáró rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..